3. rész
A szeretet a híd két szív között. Egy megtörhetetlen kötelék.
Immár Daehyun volt a kórház csodafiúja, ugyanis még mindig buzgón ülve várta a szobájában Youngjae-t, hogy felbukkanjon.
És az ok, amiért valóságos csoda, a betegségét tekintve az, hogy még mindig életben volt.
Amióta Youngjae és Daehyun találkoztak nyolc év telt el, és ezzel együtt Daehyun hét évvel tovább élt, mint amit elképzeltek.
Valóságos orvosi csoda volt.
Egy fiatal férfi viharzott ki a liftből, majdhogynem lélekszakadva. Barna haja arcába hullott.
A szemei fényesen ragyogtak, ajkain egy enyhe mosoly ült, izgatottnak látszott.
Miközben a folyosón haladt végig, levette a dzsekijét.
- Istenem, milyen helyes – sóhajtotta az egyik nővér.
- Igazán jóképű fiatal lett. Olyan, mintha múlt télen jött volna utoljára az anyukájával. Ő volt a mi kis cuki babánk... – mondta a másik.
A fiú lehúzta a sapkáját, és lesöpörte a havat a hajáról. Február volt, a havazás azonban mégsem akar abbamaradni.
- Szia, Youngjae – üdvözölték őt a nővérek, ő pedig udvariasan biccentett.
- Szép délutánt – mondta, viszont nem állt meg, egyenesen továbbment a 220-as számú szobához.
Kitárta az ajtót.
- Hé, késtél – üdvözölte őt egy hang.
- Bocsi, hyung. Okold a hülye töri tanárom, tökre elhúzta a... – kezdett magyarázni Youngjae.
- Youngjae – szólt közbe Daehyun.
Youngjae meglepetten abbahagyta, és lenézett az ágyban lévő fiúra.
Nem, még ha úgy is tűnt, hogy semmi sem változott, most itt ült egy fiatal fiú, aki nem az a kicsi gyerek volt már, mint régen. Ráadásul a vékony mellkasával, a karjaival és a világos arcával elképesztően festett. Legalábbis Youngjae szemeiben...
- Mérges vagyok rád. Hogy várathattál meg? – mondta Daehyun, szemöldökeit összevonva, Youngjae pedig eltátotta a száját.
- Mi? Én-… nem is, nagyon sajnálom. Rendbe hozom – mondta aggódva és háromszor olyan gyorsan beszélt, mint szokott.
- Ne légy rám mérges. Hyung, kérlek! Annyira sajnálom – kért bocsánatot, s mielőtt folytathatta volna, Daehyun Youngjae derekára fonta a karjait.
- Miről beszélsz? Mintha bármikor is haragudtam volna rád – suttogta, Youngjae pedig megkönnyebbült.
- Édes istenem! Annyira ledöbbentem. Ne csináld ezt velem – vallotta be Youngjae, amin Daehyun csak kuncogott.
- Mindig bedőlsz ennek – mondta kedvesen.
- Annyira izé vagy – biggyesztette le a száját Youngjae. Daehyun felnevetett, és közelebb húzta magához.
Youngjae elvesztette az egyensúlyát és ráesett Daehyun ágyára, amire mindketten nevetni kezdtek.
Daehyun hozzásimult Youngjae oldalához, míg ő egyik karjával ölelte át. Mindig is ilyen közel voltak egymáshoz, de Youngjae tisztában volt vele, hogy nem kisfiúk többé és ahogy viselkednek egymással az egyáltalán nem barátokhoz hasonló.
Daehyun hűvös ujjai cirógatták a kezét, Youngjae pedig összefűzte azokat a sajátjával.
Daehyun a mellkasán pihentette a fejét, s Youngjae mindennél jobban élvezte a pózt, mégis... tartott attól, hogy Daehyun meghallhatja.
Az alattomos szíve, mely gyorsabban vert kissé, amint Daehyun megérintette.
Az évek során, amelyeket együtt töltöttek Daehyunnal legjobb barátokká váltak, azonban hazugság lett volna, ha Youngjae tagadja, hogy amit érez az csak és kizárólag barátság.
Nem tudhatta, Daehyun hogyan érez, vagy egyáltalán jelent-e számára valamit a közelségük.
Nem emlékezett, hogy mikor esett belé, avagy mikor jött rá, hogy szerelmes a legjobb barátjába.
Nem volt pontos idő, csak megtörtént. Lassan. Mint amikor aludni akarsz és már hosszú ideje fekszel az ágyban, aztán hirtelen elalszol. Azonban nem emlékszel arra, hogy mikor aludtál el, és habár hirtelen történik, nagyon is gyorsan.
- Futottál ide? – kérdezte Daehyun.
- Miért? – kérdezett vissza Youngjae a plafont bámulva. Hát persze, hogy azt kellett tennie.
- Tudod, a szíved nagyon gyorsan dobog – mondta Daehyun, Youngjae szemei pedig kiszélesedtek. A francba.
- H-Hát... a-aha – dadogta, Daehyun pedig felsóhajtott.
- Vigyázz magadra, Youngjae. Ne legyél figyelmetlen, amikor erre szaladsz. Még a gondolatát sem bírom elviselni annak, hogy valami történjen veled – motyogta.
Youngjae szíve kihagyott egy ütemet. Daehyun felkelt, és ránézett a piruló fiúra.
- Jól vagy? – kérdezte, mire Youngjae gyorsan bólintott. – P-Persze.
Daehyun összeráncolta a szemöldökét. – Nem normális a szívverésed, tulajdonképpen... – kezdte.
- Nem! – vágott közbe Youngjae hangosan.
Daehyun meglepetten pislogott, és felnyüszített, mintha a hangos kiáltás fájna neki.
- Ne haragudj, nem akartam kiabálni – kért bocsánatot Youngjae rögtön, viszont Daehyun elfordult.
- Daehyun, én tényleg... Most sírsz?! Istenem, kérlek ne! Megsirattalak... ne, ne! Soha nem akartam ezt... – mondta ledöbbenve Youngjae és a beszédhangja megtelt félelemmel. Daehyun letörölte a könnyeit.
- Youngjae, miért nem mondtad el nekem? – kérdezte.
Youngjae visszatartotta a lélegzetét. A szíve újfent kihagyott egyet.
- Tessék?
Daehyun felnézett, az arca tel volt aggodalommal.
- Megváltoztál. Sosem kellett beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, de te elkezdtél távolságot tartani. Nem tudom, miért... Tettem valami rosszat? Furcsán viselkedsz, tudsz róla? – mondta Daehyun.
Youngjae beharapta a száját. Meg akarta magyarázni, anélkül mégsem tudta, hogy ne mondja el a teljes igazságot.
- Nem tettél semmi rosszat, Daehyun. Sajnálom, soha nem akartalak bántani, az lenne az utolsó dolog, amire valaha is képes lennék – mondta Youngjae, majd lenézett.
- Akkor mi az? – kérdezte Daehyun.
- Nem bízol már meg bennem? Ha csináltál valami rosszat, nem zavar, nem mondom el senkinek, veled maradok, bármi is történjék – mondta Daehyun, megfogva Youngja vállait, és reménytelenül megrázta őt.
- Kérlek, Youngjae. Csak ne hagyj magamra, légyszi – könyörgött, mire Youngjae mély levegőt vett.
Mégis mire várt? Nem volt sok idejük... Most, vagy soha.
- Tényleg tudni akarod? – kérdezte halkan, Daehyun pedig bólintott.
- Nem kell aggódnod, sosem hagynálak el. Amiért aggódok az az, hogy nem akarsz majd látni, miután elmondom a dolgot – kezdte, s Daehyun vadul megrázta a fejét.
- Ez nem fog megtörténni. Ne aggódj!
Youngjae felsóhajtott. – Még nem is tudod...
Daehyun próbálta elkapni a tekintetét, de Youngja kerülte a szemkontaktust.
Percek teltek el csöndben, amíg Youngjae vette a bátorságát, hogy belekezdjen. Nem akarta elsietni a dolgokat, ami az évek alatt lett a kifogása. Viszont ebben az esetben nem volt idő, amiért reménykedhetett volna.
- Daehyun, arra kérlek, hogy ne szakíts félbe, csak hagyd hogy elmondjak... mindent. – Daehyun óvatosan bólintott, kíváncsisággal és ijedtséggel a szemében.
- Vannak éjszakák, amikor rémálmaid vannak, s én mindig ott akarok lenni veled, megvigasztalni téged, azonban nem tudom megállítani őket. Megtennék mindent azét, hogy gyönyörű álmaid legyenek örökre és akkor nem kéne sírnod többé. Mikor pedig meglátogatlak, te elmesélhetnéd őket egy mosollyal az arcodon... Nem tudtam elmondani neked, mennyire fáj, ha látlak téged sírni, mert nem akartam azt az érzést kelteni benned, hogy ez teher számomra. Nem vagy teher, és soha nem is leszel az.
Vannap napok, amikor nehezen kapsz levegőt. Fájdalmaid vannak. És habár itt ülök, megpróbálva nyugtatgatni téged, az igazság mégis az, hogy nem tudok semmit segíteni neked. Sosem tudok. És ez szomorúvá tesz, oly annyira, hogy azt kívántam, bárcsak én lennék a levegő, ami megkönnyíti számodra a légzést.
Minden éjjel ébren fekszem az ágyamban, azért imádkozva, hogy csak még egy napunk legyen, és egyre jobban utálom magam amiért ennyire önző vagyok. Megígértem magamnak, hogy elmondom neked, de túl gyáva vagyok és inkább a holnapért könyörgök, hogy aztán elmondjam neked... amit valójában érzek. Azonban ebben a jelenben nincs holnapunk, és csak amiatt, mert szerencsésen kaptunk hét évet, én bolondul azt hittem, hogy még egy csomó időnk van. Soha nem vettem észre, hogy ha megőrzöm ezt a titkot, az rosszul eshet neked, mert túlságosan féltem. Annyira önző vagyok, és úgy utálom ezt. Attól is féltem, hogy megbántom magam – állt meg Youngjae.
Daehyun összezavarodottnak tűnt, aztán kinyitotta a száját. – Nem vagy önző, Youngjae – suttogta.
Youngjae megrázta a fejét.
- Ne szólj közbe – mormogta, amire Daehyun bocsánatkérően bólintott.
- Nehezebb így, mégsem tűnik helyesnek úgy kimondani, hogy ne nézzek a szemedbe. Tehát, Daehyun... – mondta lágyan, majd magafelé fordította Daehyun arcát.
Szemeik találkoztak és egy pillanatra olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttük a világ és csak ők maradtak.
- Szeretlek.
A pillanat rögtön megszakadt, amint Daehyun pislogni kezdett.
Nem szólt egy szót sem, csak pislogott és elfordította a tekintetét.
Youngjae beharapta a száját, tudta... Ő tudta, hogy Daehyun sosem viszonozná az érzéseit.
Sóhajtott egyet, majd felállt. Már az ajtónál volt, amikor Daehyun beszélni kezdett.
- Youngjae... eljössz holnap is, ugye? – kérdezte, mire Youngjae visszafordult.
- Attól függ, akarsz-e még látni – válaszolta.
Daehyun megrázta a fejét. - Persze, hogy akarlak látni – mondta sóhajtva.
Youngjae odaszaladt az ágyhoz, de hezitált.
- Meg... Megölelhetlek még? – kérdezte ügyetlenül, és Daehyun rábámult.
- Most komolyan? – ölelte át Youngjae csípőjét, közelebb húzva magához.
Youngjae lehunyta a szemét, fejét Daehyun haján pihentetve.
- Youngjae... megkérhetlek valamire? – motyogta Daehyun. – Persze, bármire.
- Maradnál egy kicsit tovább velem? – kérdezte, Youngjae pedig titkolta a könnyeit.
- Igen... ameddig csak szeretnéd, hogy maradjak – suttogta.
- Köszönöm – mondta Daehyun.
Youngjae leült Daehyun mellé, nem nézve egymásra.
Viszont a csend nem volt furcsa, egy idő után Daehyun a fejét Youngjae vállán pihentette.
- Youngjae... Sajnálom. Megbántottalak – suttogta Daehyun.
- Mi? – kérdezett vissza Youngjae meglepődve.
- Semmit sem tudok a szerelemről. Én csak nem tudom... Az emberek azt mondják, az a legszebb dolog a földön és hogy nagyon jó érzés. De még így sem értem. Ne haragudj, amiért nem tudok, mit válaszolni neked, én csak nem tudom... – motyogta.
Youngjae óvatosan vette kezei közé Daehyunét, összefűzve ujjaikat.
- Lehet? – kérdezte, és hezitált, de Daehyun bólintott.
- Semmi gond, Daehyun. Senki sem érti a szerelmet, nem te vagy az egyetlen. Én sem tudok sokkal többet nálad. Nem kell mondanod semmit – mondta.
Daehyun szorosabban fogott az ujjaira.
- De akarok...
Youngjae gyöngéden elmosolyodott.
- Akkor mondd el, mit érzel – mondta Youngjae.
Daehyun sokáig csendben maradt, gondolkozott. Így Youngjae a nyugodt lélegzetvételét hallgatta.
- Amit érzek az... elég sok mindent. Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Nem vagyok valami jó benne... Boldog vagyok, amikor velem vagy és magányosnak érzem magam, ha elmész. Hiányzol, mikor elmész és folyton csak azt kívánom, bárcsak tovább maradnál... Amikor azok a rémálmaim vannak, te itt lennél és... és biztonságban érezném magam – dadogta Daehyun.
Youngjae elmosolyodott.
- Mit érzel, amikor fogjuk egymás kezét? Milyen érzés, amikor ölelkezünk, amikor megérintjük egymást? – kérdezte kisebb hezitálás után.
Daehyun kinyitotta a száját, majd vissza is csukta. Youngjae elfordította a fejét, egyenesen Daehyunra nézett, az orruk hegye összeért, ajkaik csupán egy levegővételnyire voltak egymástól.
- Milyen érzés, amikor egyenesen a szemedbe nézek? – kérdezte Youngjae.
Daehyun enyhén megremegett. Youngjae felemelte a kezét, és lassan végigsimított Daehyun állkapocsvonalán.
- N-Nem tudok lélegezni – dadogta, mire Youngjae azonnal elengedte.
Nyugtalannak tűnt, és megnézte a gépeket.
- Hívjam az orvost? Mi történt, szükséged van valamire? – kérdezte sietősen.
- Ne, nem! – kiáltotta Daehyun.
A zavart és megijedt arca most megváltozott, sokkal inkább tűnt mérgesnek.
- Elrontottam... – mondta, és vadul beletúrt a hajába.
- Hogy mi? – kérdezett vissza Youngjae összezavarodottan.
- Jól vagyok! Csak, e-ez azért volt... mert annyira közel voltál – mondta Daehyun.
Nyilvánvalóan magára volt mérges, de most hogy elmondta Youngjae-nek, zavarba jött.
- Ó, bocsi. Nem akarok semmi olyat tenni, amire nem állsz készen – mondta Youngjae aggódva.
- Nem, semmi bajom nem volt vele, de most totál tönkrement, amiért olyan buta voltam – mondta Daehyun nagyjából a sírás szélén állva.
- Daehyun, fejezd be. Semmit nem tettél tönkre és nem vagy buta! – szakította félbe Youngjae, aztán kedvesen átölelte.
- D-De tönkretettem a pillanatot, ami olyan tökéletes volt – mondta Daehyun dühösen.
- Nem kell tökéletesnek lennie, magától lesz az... de tudod, bármi, amit velem teszel az tökéletes számomra, jó? – mondta Youngjae.
- Megpróbálhatjuk... – kezdte Daehyun, de az ajtó kinyílt és belépett rajta az orvos.
...újra?
Daehyun a mondatát a gondolataiban fejezte be.
- Daehyun, itt az idő az általános vizsgálatra. Sajnálom, most el kell menned – intézte szavait Youngjae-nek, aki bólintott.
Megölelte Daehyunt. – Holnap látjuk egymást. Még egy napot – suttogta úgy, hogy csak ő hallhassa.
- Holnap – mondta Daehyun, s elengedte.
***
Daehyun másnap rendkívül csendes volt, az arca pedig sokkal sápadtabb, mint előtte bármikor.
Youngjae azonnal megközelítette. Nem kérdezett semmit, csak ült mellette. Már tudta, hogy Daehyun ideje majdnem lejárt, a vég pedig vészesen közeledett.
- Tudod, hogy én itt vagyok... mindig – mormogta Youngjae és ráfektette egyik karját Daehyun vállaira, míg Daehyun a mellkasán pihentette a fejét.
- Azt akarom, hogy véget érjen... Meg akarok végre halni. Nem tudom elviselni a gondolatát, hogy lefekszem aludni, majd újra és újra kérdezem meg, hogy ez volt-e az utolsó napom? Mindent jól csináltam ma? Nem bírom tovább, nem akarok tovább itt ülni és várni... – mondta halkan Daehyun.
Youngjae megfagyott. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Ne hagyj így magamra – mondta Youngjae, ahogy a könnyei végigfolytak az arcán.
Daehyunnak össze kellett szorítani a száját, próbálva nyugodtan lélegezni, azonban kitört belőle a zokogás és sírni kezdett.
- Nagyon... s-sajnálom – dadogta, majd belefúrta arcát Youngjae mellkasába. Megvárta, amíg a zokogása csillapodik, aztán folytatta.
- Boldogabb lennél nélkülem. Az összes szabadidődet felhasználtad arra, hogy velem legyél. Haldoklom, Youngjae. El fogom hagyni ezt a világot – mondta, és megint sírni kezdett.
- Ez azért van, mert túl gyönyörű vagy ehhez a világhoz – suttogta Youngjae, amire Daehyun elpirult.
- Hagyd abba ezt a buta történetet – mondta, de nem tűnt bosszúsnak.
- Pedig igaz – mondta Youngjae.
- Most miért vagy ilyen... – motyogta Daehyun.
- Mert szeretlek – válaszolt kedvesen Youngjae, Daehyun pedig felnézett és sóhajtott.
- Nem kellene.
Youngjae lehunyta a szemét egy pillanatra. – Tudom, de nem érdekel.
Csendben elmélkedtek egy ideig.
Youngjae azon gondolkozott, amit az orvos mondott az édesanyjának. Kihallgatta a beszélgetésüket.
Az, hogy Daehyun olyan hirtelen lett lehangolt az egyik jellegzetes ismertetőjele volt a közelgő halálnak.
Youngjae az elejétől fogva tudta, hogy nincs rá semmi esély, mégis reménykedett és imádkozott azért, hogy Daehyun túlélje.
Író: IchigoKeks
