Még egy nap - Hópelyhek

1. rész

Amikor visszagondolok az első alkalomra, mikor találkoztam veled,

a szívem gyorsan kezd dobogni és nem tudok segíteni, de mosolygok, még úgy is, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon.

Minden télen emlékezni fogok az első találkozásunkra, három hét volt még Karácsony előtt.

Csípős hideg volt és hópelyhek táncoltak keresztül a fehér levegőn, ami kijött a számon.

Dühös voltam, amiért anya bevonszolt a munkahelyére, nem akartam odamenni, de könyörgött nekem és megígérte nekem, hogy ez lesz a legjobb karácsonyi ajándék.

És én tényleg a legjobb ajándékot kaptam a földön, csak később jöttem rá… az ajándék jelentésére.

Hálás vagyok neki. Nélküle mi nem találkoztunk volna. Ő valószínűleg már előttünk tudta ezt. Gondolod, hogy érezte, hogy mi egymásnak voltunk rendelve?

Most, hópelyhek táncolnak a szemeim előtt.

A kezeim hidegek, az ujjaim pirosak, de nem fogok visszamenni.

Itt fogok maradni veled egész nap.

Karácsony van. Hoztam neked egy kis ajándékot, remélem tetszeni fog.

Remélem, láthatlak mosolyogni, mert nagyon szeretem a mosolyodat; boldoggá tesz.

[10 évvel ezelőtt]

Youngjae duzzogott.

- Anya, nem akarok menni – nyöszörgött. – Olyan hideg van kint.

Az anyukája megrázta a fejét.

- Youngjae, kérlek. Könyörgöm még egyszer, ez fontos! Tudod, hogy próbálok segíteni a korodbeli gyerekeken, hogy jobb életük legyen. Daehyun egy kedves fiú, barátokra van szüksége, neki is. Ő csupán nagyon szerény és én úgy gondolom, hogy te tökéletesen tudnál bánni vele. És teljesen biztos vagyok benne, hogy ti ketten jól kijönnétek egymással – mondta egy meleg mosollyal.

Youngjae küszködött, amint az anyja megfogta a karjait.

- Anya, miért akarod, hogy találkozzak vele? Azt hittem, azt mondtad, hogy nem sokára meg fog halni – mondta Youngjae értetlenül.

Kilenc éves volt, de ez nem azt jelentette, hogy nem értette a halál jelentését. Az anyja megállt.

- Hogy mondhatsz ilyet? – sírta. Youngjae visszaugrott, meglepődött az anyja hirtelen haragján.

- Ő is megérdemli az életet. Megérdemli, hogy élvezze az életet, megérdemli, hogy legyenek barátai és boldog legyen, legalább egyszer az életében!

Youngjae lehajtotta a fejét, a lábát bámulta. Daehyun, a fiú, akivel az anyja akarta, hogy találkozzon, egy évvel volt idősebb nála.  

Látta korábban az adataid, habár nem engedték meg neki. Puszta véletlen volt.

De a tények az életéről beleégtek az agyába.

Később, mikor már idősebb volt, csodálkozott rajta, hogy hogyan tudják lecsökkenteni egy ember életét pár sorra egy papíron.

Név: Jung Daehyun

Születési adatok: Dél-Korea, Busan, 1993.06.28.

Jelenlegi tartózkodási helye: Szöuli Gyermekkórház

Szobaszám: 220

Betegsége: Wiskott–Aldrich-szindróma

Youngjae anyukája immár hét éve dolgozott a kórházban és mindig is szerette az ottani gyerekeket, de soha nem gondoskodott jobban másról, mint Daehyunról.

Talán mert egyetlen barátja sem volt és túl félénk és bizalmatlan gyerek volt, aki elbújt a szobájában és nem beszélt.

Daehyun hat éve volt a kórházban. A szüleinek gondjuk akadt a betegség kezelésével.

Nem bírták elviselni a gondolatát, hogy elveszíthetik a gyermeküket. Amikor megtudták a betegségét három éves korában, azt mondták nekik, hogy a gyermekük nem lesz idősebb tíz évnél. Nincs esélye a gyógymódnak.

A nő megértette a fájdalmukat, borzalmas lehetett végignézni a gyermeke haldoklását.

De nem számított, milyen erősen próbálkozott a nő, Daehyun nem beszélt hozzá. de legalább nem bújt el a takarója alá, amikor belépett és ő volt az egyetlen, akinek megengedte, hogy hozzáérjen.

De Daehyunnak barátokra volt szüksége, minden gyereknek szüksége van egy barátra és emiatt döntött úgy, hogy magával hozza a fiát.

Youngjae hangos és barátságos típus volt, aki bárkivel képes barátkozni. Valamiért az az érzése volt, hogy majd beszédre késztetheti Daehyunt.

Sajnálta, amiért rákiáltott a fiúra, Youngjae még csak egy gyerek volt, nem érthette, hogy mit mondott…

De azt akarta, hogy ők ketten találkozzanak.

Odaértek a kórházhoz piros arccal és hideg ujjakkal. A nő levette a kabátját, majd a fiáét is és köszönt a többi nővérnek.

Mindannyian szerették az aranyos Youngjae-t, jól meg is ölelgették őt. Kicsit idegesítette őt, de hagyta nekik, hogy ölelgessék és „aranyoskámnak” hívják.

- Láthatom most Daehyunt? – kérdezte.

Az anyukája mosolygott. – Persze – mondta.

A nővérek meglepettnek tűntek. – Találkozni akar Daehyunnal? Tudod, édesem, ne légy csalódott, de ő nem beszél – mondta az egyikük. Youngjae megrázta a fejét.

- Tudom…

Az anyukája odavezette őt a 220-as számmal ellátott ajtóhoz. A nővérek folyamatosan nézték őket, kíváncsiak voltak.

A nő óvatosan bekopogott.

- Daehyunnie? Én vagyok az, bemehetek? – kérdezte udvariasan, majd kinyitotta az ajtót.

A szoba kicsi volt. Volt benne egy kicsi ágy, egy éjjeliszekrény, egy kis fülke és még egy ajtó, ami a fürdőszobába vezetett.

A függönyök össze voltak húzva, így igencsak sötét volt a szobában. Egy sápadt fiú ült az ágyon és onnan nézte őket.

- Hoztam neked valakit. Találkozni akart veled – mondta, de Daehyun nem reagált.

- Rendben. Ő a fiam. Bejöhet? – kérdezte türelmesen.

Csupán egy aprócska mozdulat volt, azonban az egy tisztán látható bólintás.

Youngjae szintén látta, nem csinált semmit egészen addig, amíg nem bólintott, közvetlen utána Youngjae mosolyogni kezdett.

- Szia. Youngjae vagyok – mondta.

Daehyun méregette őt és csöndben maradt. Néhány nővér bejött az ajtóig és onnan figyeltek. Mindannyian sóhajtottak.

Youngjae megint mosolygott. Nem ragyogóan, csupán a szája sarka emelkedett egy kicsit, de az anyukája szerette ezt a mosolyt.

Ez volt a világ legártatlanabb és legkedvesebb mosolya az ő szemében.

Daehyun még mindig őt figyelte. A nő kíváncsi volt, vajon tisztán látja-e, mert a szobájában olyan sötét volt.

- Szia. – A nővérek eltátották a szájukat és nagyra nyitották szemüket.

- Beszélt – suttogták.

Daehyun hangja halk volt és remegett, de beszélt.

Majd Daehyun összehúzta szemöldökét és elfordult.

Youngjae pislogott, majd anyukájára nézett.

- Nem akarja, hogy itt legyenek – mondta olyan magabiztosan, mintha csak Daehyun mondta volna neki.

- Mi? – kérdezte az anyja zavartan.

- A nővérek. Zavarják őt – mondta.

Daehyun úgy ült, hogy hátat fordított nekik és nem is reagált rájuk, de már nem tűnt olyan feszültnek.

Az anyukája megkérte a nővéreket, hogy menjenek el, aztán megállt egy pillanatra.

- Daehyunnie, most már jó? Elmentek. Most már csak Youngjae és én vagyunk itt. Ránk nézel újból? – suttogta. Semmi reakció.

- Szeretnéd, hogy én is elmenjek? – kérdezte. A fiú óvatosan megrázta a fejét.

Mindketten beléptek a szobába és becsukták maguk mögött az ajtót.

- Kinn esik a hó. Nem szereted a hópelyheket? Nagyon szépek – mondta Youngjae. Az anyukája pedig rámosolygott az izgatott fiára.

Daehyun vetett egy pillantást Youngjae-re.

- Azok? – kérdezte. Youngjae boldogan bólintott.

- Szeretnéd látni őket? – kérdezte mosolyogva. Daehyun hezitált, majd bólintott.

- Viszont akkor el kell húznom a függönyt, rendben? – kérdezte gondosan.

Az anyukája majdnem sírt, mert annyira büszke volt az ő gondoskodó fiára.

A fiú észrevette már közvetlen utána, hogy beléptek, hogy Daehyunnak speciális kezelésre volt szüksége. Daehyun újból bólintott.

Youngjae odament az ablakhoz és lassan elhúzta a függönyt. Az ég szürke volt és hópelyhek szállingóztak az ablak előtt.

Az utcák sárosak voltak, de a park fehérben tündökölt. Daehyun szemei résnyire nyíltak a hirtelen beáramló erős fény miatt.

Youngjae kinyitotta az ajtót, kezét pedig kidugta az ablakon. Hagyta, hogy a hópelyhek a kezébe hulljanak, majd megfordult.

- A hópelyhek elolvadnak, amint a szobába érnek. Ők csak hideg helyeken léteznek – mondta, miközben meglengette a kezét. – Ide kell jönnöd az ablakhoz.

Daehyun Youngjae-t nézte és csöndben maradt, de nem kelt fel.

- Ez rendben van – mondta Youngjae anyukája lágyan. Daehyun még mindig az ágyában maradt.

És – neki ötlete sem volt, hogy Youngjae honnan tudja, Daehyun miért nem mozdul meg – Youngjae hirtelen odament az ágyhoz, majd Daehyun felé nyújtotta a kezét.

- Menjünk oda együtt – mondta. Daehyun pislogott, Youngjae mosolygott.

Másodpercek, majd percek teltek el, de ő türelmesen várt.

Általában Youngjae nem ilyen szokott lenni, hamar ideges lesz, ha várnia kell és olyankor duzzogni és nyöszörögni kezd, de most csak mosolygott és várt addig, amíg Daehyun kezei gyengéden érintették az övét. Youngjae óvatosan fonta össze ujjaikat.

Segített neki felkelni és lassan sétáltak oda az ablakhoz, mintha már századjára tennék. Daehyun összerezzent, ahogy elérték az ablakot. Youngjae rögtön aggódni kezdett.

- Hideg – motyogta Daehyun, Youngjae pedig elmosolyodott.

- Természetesen. Ahogy mondtam, a hópelyhek csak a hideg teleken léteznek – mondta.

Anélkül, hogy eleresztette volna a kezét, kinyújtotta a másikat, elkapott néhány hópelyhet, majd végignézte, ahogy elolvadnak a kezében.

Daehyun közel állt Youngjae-hez és figyelte, ahogy eltűnnek Youngjae kezeiben.

- Hova mennek? – kérdezte. Youngjae felnézett rá.

- Eltűnnek. Meghalnak a kezeidben. Hova mennek? – kérdezte Daehyun.  Youngjae megrázta a fejét.

- Nem halnak meg. Elolvadnak és vízzé válnak, dermedtek voltak, a meleg hatására viszont elolvadtak – magyarázta.

- Múlt héten tanultuk a suliban – adta hozzá a meglepett anyukájára nézve.

- Próbáld ki – mondta Youngjae Daehyunnak. Daehyun lassan megemelte a kezét, azonban mielőtt kidughatta volna a hidegbe, visszalépett.

- Ez nem veszélyes – mondta neki Youngjae mosolyogva.

- De elolvadnak, ahogy megérintem őket – suttogta.

- A hópelyhek nem éreznek fájdalmat, ők nem szenvednek – mondta halkan Youngjae. Úgy tűnt megértette, hogy Daehyun félt, hogy átadja a fájdalmát más dolgoknak.

- Akkor én hópehely akarok lenni – suttogta Daehyun és kinyújtotta a kezét.

Youngjae szomorúnak tűnt. Néhány hópehely szállt Daehyun kezére. Közelről figyelte őket, de a hópelyhek hamar elolvadtak a meleg bőrön.

- De a hópelyhek csak kinn, a hideg teleken léteznek – suttogta Youngjae.

- Én egyedül ebben a szobában létezem – mondta Daehyun. Hirtelen Youngjae remegni kezdett, Daehyun pedig meglepetten fordult felé. Könnyek folytak végig Youngjae arcán.

- Miért? – kérdezte Daehyun. Rémültnek tűnt amiatt, hogy lehet, ő okozta ezt.

Youngjae megrázta a fejét. – Ez nem a te hibád – sírta, majd érezte anyukája karjait maga körül.

- Drágám, mi a baj? – kérdezte aggódva.

Youngjae nem válaszolt, Daehyun pedig nem beszélt volna vele, úgyhogy becsukta az ablakot, majd visszavitte Daehyunt az ágyába. A fiúk elengedték egymás kezét. Youngjae már befejezte a sírást, de továbbra is csendben maradt.

Mielőtt elmentek, Daehyun kinyitotta a száját.

- Eljössz majd újból? – kérdezte. Youngjae megfordult és elmosolyodott.

- Igen, megígérem – mondta. Daehyun bólintott.

- Örültem a találkozásnak – mondta még Youngjae, Daehyun pedig újból bólintott.

- Daehyun vagyok – mondta. Youngjae először meglepettnek tűnt, majd utána felfogta, hogy Daehyun még nem mutatkozott be eddig.

Youngjae mosolygott. – Nemsokára találkozunk – mondta még.

***

Youngjae anyukája kopogtatott a fia ajtaján. Már kilenc óra volt, de biztos volt benne, hogy még nem alszik a fia.

- Édesem, jól vagy? – kérdezte lágyan, ahogy belépett a sötét szobába. Youngjae az ágyán feküdt, Háttal neki.

A takaró gyengéden megrázkódott.

- Megint sírsz? – suttogta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágyára, majd gyengéden simogatni kezdte a karját.

- Tényleg nem tudja elhagyni azt a szobát, ugye? – kérdezte, az anyukája pislogott.

- Nos, igazából elhagyhatja, de ő nem akarja – mondta.

- Azt mondta, hogy meghalna, ha elhagyná a szobáját – zokogta.

- Mi? Mikor? Én nem emlékszem erre – mondta meglepetten.

- Azt mondta, hogy ő egyedül a szobájában létezik… Mint a hópelyhek, amik csak kint léteznek – mondta a fiú.

Az anyukája kinyitotta, majd visszazárta a száját. Sóhajtott egyet.

- Tudtam, hogy te leszel az, aki megérti a gondolkodását – motyogta.

- Anya, meg fog halni, ha elhagyja a szobáját? – kérdezte. Az anyukája megrázta a fejét.

 - Csupán orvosi kezelésre van szüksége és a megfelelő felszerelésre, aztán mehet, ahova csak szeretne. De még most is fél elhagyni a szobáját – magyarázta.

- Kimehetünk vele legközelebb? – kérdezte.

- Persze, de ez olyan, amit tőle kell megkérdezned. Ha ő szeretne – mondta. Youngjae lenézett.

- Megkérdeztem, mert tudni akartam, hogy rendben van-e… neki, hogy elhagyja a szobáját – mondta. A hangja megint megremegett. Az anyukája csak pislogott.

- Nem akarom, hogy meghaljon, amint elhagyja a szobáját – mondta, miközben könnyek pottyantak a párnájára.

- Nem fog meghalni. Veled fogok menni és vigyázni fogok rá, úgyhogy ez nem történhet meg – ígérte meg.

Youngjae elmosolyodott a könnyein keresztül, majd bólintott. – Oké.

A nő sóhajtott, majd megsimogatta a fia haját.

- Most viszont aludj, és ne sírj többé – suttogta, majd egy lágy csókot hintett a fiú homlokára.

Youngjae megint küszködött a puszi ellen, de végül megadta magát.

A nő elhagyta a szobát, maga után bezárva az ajtót.

Youngjae a sötétbe bámult, majd lehunyta a szemeit.

Nem tudott azonnal elaludni és a sírást sem tudta abbahagyni.

Látta Daehyun félénk arcát, ahogy félt, hogy megsebesíthet valakit, félt attól, hogy szenvedhet valaki úgy, mint ő.

A szíve újból fájdalmasat dobbant a mellkasában, ahogy visszagondolt Daehyun szavaira.

Később, mikor már idősebb volt, megdöbbent azon, ahogy Daehyun beszélt.

Olyan dolgokat mondott, amit egy kilenc éves kisfiúnak még csak gondolnia sem szabadna.

Soha nem lepődött meg azon, hogy hogyan képes megérteni minden szavát a fiúnak, a kimondott és a kimondatlan szavaival egyaránt.

Összekapcsolódtak az első pillanattól kezdve.

A fájdalom és a félelem Daehyun szemeiben megsebesítette Youngjae-t.

Mindig is egy vidám gyerek volt, de az anyukája munkáján keresztül gyakran szembesült a halállal.

Gyakran hallotta, ahogy a szülei a munkáról beszéltek, arról, hogy egy gyermek meghalt.

Az egyik gyerek, akit nem tudott megmenteni a haláltól, a másik, aki a karjaiban halt meg és egy újabbról, akiért semmit nem tudott tenni, mert már nem volt semmi módja.

Youngjae apukája mindig is mondta, hogy nem kéne hazahoznia a munkáját és nem kéne olyan sokat foglalkozni azokkal a gyerekekkel, mert egy nap össze fog roppanni emiatt.

De ő soha nem hagyta abba, még mindig túl sokat foglalkozott a gyerekekkel, majd éjszaka a szobájában sírt egy újabb halott gyermek miatt.

És Youngjae tökéletesen hallott mindent, azonban soha nem értette meg teljesen ennek a jelentését.

De miután megismerte Daehyunt, minden megváltozott.

És ezen az éjszakán sírt, mert félt hogy eljön az éjszaka, amikor az anyukája sírni fog, mert egy fiút, akit Daehyunnak hívtak halt volna meg.

Író: IchigoKeks

Eredeti rész: http://www.asianfanfics.com/story/view/312603/1/one-more-day-angst-romance-bap-daehyun-youngjae-daejae