DaeJae - Sajnálom

Úgy döntöttem, egyetlen résszé alakítom a történetet, végül is, eleve OS-nek készült. Csupán gyorsan átfutottam, ezért előfordulhat, hogy maradtak benne hibák, mindenesetre remélem, tetszeni fog. Kitörlöm az előző posztokat, de a kritikát elmentem, a végére be is írom. :) 


Szereplők: DaeHyun és YoungJae + a többi B.A.P tag
Műfaj: romantikus, dráma, angst
Figyelmeztetések: trágár beszéd, yaoi, szereplő halála

 – YoungJae! – kiabált az említett társa lentről.

 – Igen? – válaszolt a fiú hasonló hangnemben, és csak azért se lett volna hajlandó közelebb menni.

 – Hozd már le a sálamat – hallotta az idősebb kérését.

 – Mert te nem tudod? – szólt vissza, de azért elindult, kezében a sállal.

 – Köszi – vigyorgott rá DaeHyun, amikor odadobta neki az anyagot.

 – Miért kellett? – kérdezte csak úgy mellékesen, miközben töltött magának egy pohár vizet.

 – Fáj a torkom – vonta meg a vállát barátja, és lehuppant a kanapéra.

 – Akkor mégis mi a fenéért kiabálsz?! – vonta kérdőre, és szigorúan a fiúra nézett.

 – Csak úgy – rántotta meg ismét a vállát.

 – Istenem, Jung DaeHyun annyira kiakasztasz! – túrt bele idegesen a hajába.

 – Nyugi már, Jae – mosolygott rá társa, és lehúzva maga mellé a fiút, belefeküdt az ölébe.

Az együttes többi tagja jelenleg nem tartózkodott a dormban. YongGuk egy másik rapperrel találkozott, HimChan vásárolt, míg JongUp és Zelo valahol lófráltak. Azonban hamarosan nekik is haza kellett érniük, már kezdett sötétedni.

A két barát filmet nézett, de YoungJae-t aggasztotta, hogy DaeHyun egyre többször köszörüli a torkát.

 – Nagyon fáj a torkod? – tette fel a kérdést a fiatalabb, ami már egy ideje foglalkoztatta. Még nem értek a film végére, de különösebben egyikőjüket se érdekelte, nem volt valami nagy szám.

 – Fáj – válaszolt röviden, mire Jae mondani akart valamit, de abban a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és berontott rajta a két maknae.

 – Mi a szar?! – ugrott fel DaeHyun a hirtelen csapódásra, amit az ajtó okozott, miután bejöttek rajta, ráadásul be is vágták utána.

 – Bocsi – hallották a legfiatalabb hangját, majd megjelent a szobában a két fiú, akikből csöpögött a víz.

 – Te jóságos ég! – pattant fel YoungJae, és egyesével lerángatta a két fiatal felsőjét, amik tocsogtak a vízben.

 – YoungJae, ne itt éld ki a perverz hajlamaidat – szólalt meg a kanapéról a jelenlegi legidősebb. – Én különben sem vagyok kíváncsi a testükre…

 – Jól van már, tudod ki a perverz – pillantott szeme sarkából társára, aki vigyorogva kacsintott egyet. – Na, azonnal menjetek fürdeni jó meleg vízben! – parancsolt a két fiúra az anyáskodó tag, és a lépcső felé mutatott. – Nem akarom, hogy ti is betegek legyetek – tette hozzá normál hangnemben, miközben fáradtan sóhajtott egyet.

Elege volt, hogy mindig neki kellett figyelnie a tagokra, és ők meg csak kiröhögik. Elege volt, hogy DaeHyun is folyton gúnyolódik és kineveti, ráadásul alig hallgat rá. Elege volt, hogy a két rangidős alig van otthon, és neki kell foglalkozni a tagokkal, mert a sorban következő legidősebbre semmit nem lehetett bízni, annyira figyelmetlen volt.

 – Elfáradtál, Jae? – suttogta a szóban forgó fiú, miközben karjaival átkarolta a másik derekát, állát pedig a vállán nyugtatta.

 – Igen – válaszolt hasonló hangnemben, és becsukva a szemeit, hátrahajtotta fejét barátja vállára.

Igaz, hogy lényegében DaeHyun miatt fáradt el, de akkor sem tudott tartósabb ideig haragudni rá, mert egyszerűen képtelen lett volna. Túl kedves és aranyos volt vele. Mindig megnyugodott, ha a közelében lehetett. Szeretett vele lenni.

Az idősebb érezte, hogy társa elernyedt karjai közt, mire még szorosabban fonta dereka köré végtagjait, és gyengéden elmosolyodott.

 – Akkor menjünk aludni – lehelt bele fülébe a fiú, ami miatt YoungJae megrázkódott, majd lassan eltávolodott a másiktól.

 – De a többiek még… – kezdett ellenkezni, azonban barátja egyetlen aprócska csókkal beléfojtotta a szót.

 – Nincs, de. Fáradt vagy, rengeteget dolgoztál, itt az ideje, hogy kipihend magad! – kezdte el tolni a lépcső felé.

 – Megőrülök tőled, Jung DaeHyun! – túrt bele újfent barna hajába.

 – Tudom, Jae, tudom – vigyorodott el az idősebb, és becsukta az ajtajukat.

Miután a két maknae vihogva kijött a fürdőből, YoungJae is elment fürödni. Amikor végzett, DaeHyun már az ágyukban terpeszkedett és láthatóan a fiatalabbat várta.

 – Gyere ide – nyújtotta felé karjait, mire a fiú engedelmeskedve neki, hozzábújt. Az idősebb szorosan átölelte kedvesét, és vállgödrébe fúrta az arcát.

 – Te nem fürdesz? – kérdezte YoungJae halkan.

 – Már fürödtem – mormolta a nyakába. – Olyan jó illatod van… – szuszogott, mire társa felkuncogott.

 – Dae, ez csikiz – ficánkolt, de erre csak még szorosabban ölelte.

 – Ez van, ezt kell szeretni…

 – Szeretlek is, de… – válaszolt, azonban a másik megint közbeszólt.

 – Imádom, mikor ezt mondod – puszilt bele a nyakába.

 – Fejezd már be, nem bírom! – nevetett fel a fiú, mert az idősebb időközben az oldalát is elkezdte simogatni, ami szintén csiklandós érzés volt. Pluszba pedig az is rátett, hogy a nyakába szuszogott.

 – Nem akarom… Szeretem, ha nevetsz – motyogta álmosan, amire kedvese elbágyadt, és mosolyogva simogatni kezdte szőkésbarna haját. Imádta az idősebb haját, mert mindig olyan selymes és puha tapintása volt. Ez volt az egyik kedvenc „testrésze” a fiún. A másik meg ugye természetesen a szája. Elképesztően puha ajkai vannak.

Hajnalban DaeHyun a saját köhögésére ébredt, ami annyira hangos volt, hogy muszáj volt kimennie, ha nem akarta felébreszteni alvó szerelmét. Meglehetősen nehéz dolga volt, ugyanis a fiatalabb átkarolta a derekát, ezért szenvedett egy-két percig, amire kikászálódott az ágyból. A fürdőben újra rátört a köhögés, ami miatt kénytelen volt a vécécsésze felé hajolni, mert úgy érezte, bármelyik pillanatban kijöhet a vacsorája. Azonban nem az jött ki, amire számított. Miután kinyitotta könnyes szemét, rémülten vette észre, hogy vörös nedű folyik a vécében. Azonnal a szájához nyúlt, majd szeme elé emelve meggyőződött róla, hogy tényleg vért köhögött.

Még mindig kissé sokkosan ült le a falhoz, és arcát kezébe temetve kezdett gondolkozni. Nem tudta, mi baja lehet, és miért köhögött vért. Még soha nem fordult elő vele ilyen. Negyed óra múlva arra jutott, hogy lehet csak egy kicsit komolyabb megfázás, ezért úgy tervezte, amíg nem történik ennél durvább dolog, addig nem szól senkinek erről.

 – DaeHyun? – nyitott be egy fáradt YoungJae, és miután meglátta a földön ülő fiút, közelebb ment hozzá. – Miért vagy itt?

 – Csak rosszat álmodtam – hazudta, ami először eszébe jutott. – És te miért nem alszol? – emelkedett fel a földről, és elkezdte kifelé tolni társát.

 – Mert nem tudok nélküled aludni, tudod jól – nézett mélyen a szemébe.

DaeHyunnak bűntudata volt, ami miatt hazudnia kellett barátjának, ezért csak némán bólintott, és szorosan átölelte.

 – Igaz, sajnálom.

 – Nem gond – simogatta hátát a fiatalabb, majd visszafeküdtek az ágyba.

Reggel a maknae sikítására ébredtek. YoungJae ijedten pattant ki az ágyból, és rohant Zelo hangja után. DaeHyun „csak” kiesett az ágyból, majd miután YongGukut is látta elsétálni az ajtajuk előtt, nagy nehezen feltápászkodott és ő is kiment a fürdőbe. HimChannal pont egyszerre értek oda.

 – Mi történt? – kérdezte az említett, miközben hatalmasat ásított.

 – Véres a vécé – mutatott a legfiatalabb a tárgyra, ami tényleg olyan volt.

 – Biztos menstruál valamelyikünk – poénkodott JongUp, mire HimChan és a leader is felnevetett. DaeHyun azonban komor lett. Megijedt, hogy felfedezhetik a többiek a „titkát”. Egyfolytában magát szidta, amiért nem nézett körül hajnalban, mielőtt elhagyta a helyiséget.

 – De most komolyan! – akadékoskodott a kicsi. – Miért véres?

 – Chanie, felhoztál egy lányt? – fordult a vezető a szólítotthoz.

 – Dehogy! – ellenkezett azonnal a fiú. – Nem emlékszel, hogy együtt jöttünk haza?

 – Jaj, tényleg… bocsi.

 – De akkor mi történt? – Junhong kezdett ideges lenni, amiért nem kap választ.

 – Nem tudom, Junhong-ah, nem tudom – tette YoungJae a fiú vállára a kezét, miközben a fejét rázta.

 – DaeHyunnie hyung? – nézett az eddig csöndben levő személy felé Zelo. Azonban ő csak megrázta a fejét. Nem akart hazudni, így nem mondott semmit.

 – Akkor valaki csak úgy beverte a nemtudommijét, és nem vette észre, hogy vérzik, vagy mi?! – akadt ki már teljesen a fiú.

 – Elég – tette fel a kezét YongGuk. – Hagyjuk ezt, most inkább készülődjetek.

 – Hova? – kérdezte értetlenül JongUp.

 – Ja, csak Junhong-ah-nak, Chanie-nek és nekem kell. Behívott a menedzser valamiért.

 – Ó, oké – bólintott a táncoslábú. – Akkor én visszamegyek aludni – ment vissza a szobájába.

 – Mi is megyünk – intett DaeHyun, és megfogta párja kezét. Amikor lementek JongUpék szobája előtt, bekukkantottak, mert nyitva maradt az ajtó. Vigyorogva nézték, ahogy a fiú a takarójában eltűnve szuszog. YoungJae belépett, és halkan becsukta az ajtót, hogy ne ébredjen fel a hangokra.

 – Olyan vagy, mint egy anyuka – húzta magához párját az idősebbik, és vele együtt bedőlt az ágyba.

 – Valakinek gondoskodnia is kell a tagokról – mosolyodott el a barna hajú.

 – Arra ott van YongGuk hyung – motyogta.

 – De ő nem mindig van velünk – simogatta a fiút, aki úgy bújt hozzá, mint egy cica.

 – Viszont neked rám kell vigyáznod – pillantott szerelmére az énekes.

 – Jóó~ De most inkább aludjunk – ölelte szorosabban, majd lehunyta pilláit.

A reggeli viszonylag csendben telt, amiért csak hárman voltak. JongUp elmélyülten lapátolta a szájába az ételt, amikor DaeHyun gonoszul elvigyorodott, megfogta Moon vállát, és megijesztette. Szegény fiú annyira nem számított erre, hogy leesett a székről, mire a legidősebb olyan nevetésbe kezdett, hogy ráborult kedvesére, és annak mellkasába temetve röhögött tovább. YoungJae erre nem nagyon tudott mit reagálni. Átnézett társa felett, hogy a táncos egyben van-e még, majd miután meggyőződött róla, megsimogatta Dae haját, és eltolta magától.

 – Néha igazán elképedek rajtad – nézett rá.

 – Tudom – vigyorodott el, amire csak lemondóan megrázta a fejét.

YoungJae tudta, hogy szerelme mindent kétértelműen vesz, ezért már meg sem lepődött a vigyorán, amiből lehetett tudni, hogy nem úgy értette, ahogy a fiú gondolta.

DaeHyun végül feltápászkodott, majd a – még mindig – földön szenvedő tagra nézett. Pár másodpercig csak nézte, majd újból kitört belőle a nevetés, már folytak a könnyei annyira jól szórakozott.

 – Ha már kiröhögsz, legalább segítenél felállni, hyung… – morogta a táncos.

 – Bocs, JongUp – prüszkölte a fiú, majd hirtelen iszonyatos fájdalom nyilallt a mellkasába, minek hatására abbahagyta a röhögést.

 – Na, végre, akkor most... – nézett fel az énekesre, de amint meglátta annak arcát, beléfagyott a mondat vége. DaeHyun kidülledt szemekkel markolta a mellkasát, arca falfehér volt. – Jól vagy, hyung? – kérdezte ijedten JongUp. A szólított erre elkezdett köhögni. Annyira köhögött, hogy már folytak a könnyei. Attól tartott, hogy hányni fog, ezért felszaladt a fürdőbe, a vécé fölé hajolt, és ott folytatta a köhögést. Sajnos csalódnia kellett, mert amint meglátta a véres köpetet, elszörnyedve nyúlt azonnal lehúzni, ugyanis hallotta, hogy társai jönnek utána.

 – DaeHyun! – rontott be YoungJae az ajtón, majd őt követte a harmadik tag is. Mindketten a földön térdelő fiúhoz siettek, majd Jae szerelme vállára téve a kezét guggolt mellé. A fiú arcát maga felé fordítva nézett annak szemébe, de amikor meglátta az arckifejezését, megrémült. – Jézusom Dae, mi a baj?

 – Csak… csak… – dadogott a fiú, majd egy újabb roham tört rá. Ijedten nézett társaira, próbálta valamilyen módon a tudtukra adni, hogy hagyják magára, de kedvese még ha megértette, akkor se ment volna ki. Próbálkozott magában tartani a vért, de képtelenség volt. Ő próbálta… de végül bekövetkezett, amitől annyira félt.

A vécécsészét újfent beterítette a vér, majd meghallotta a döbbent mondatokat.

 – Úristen… te voltál, aki… – hallotta JongUpot és felesleges volt befejeznie a mondatát, tudták, hogy mire gondol a fiú.

 – DaeHyun! – szólt keserves hangon a guggoló. Amint ránézett sírni támadt kedve: YoungJae falfehér arccal, tágra nyílt szemekkel, bal kezét pedig szája elé tartva nézett a fiúra. De nem egyszerűen csak nézett, hanem rémülten. – Mi? Miért? Hogyhogy? – dadogta a kérdéseket. – Miért nem mondtad el? – kérdezte végül és elképesztően megbántottnak tűnt.

 – Én… – A kérdezett egyszerűen képtelen volt bármit is mondani. Annyira szarul érezte magát, ami miatt YoungJae így néz rá, hogy könnybe lábadt a szeme. – Én… Nem akartam elmondani – nyelt egyet –, amíg nem tudom, hogy mi a bajom.

 – Nem érdekel, hogy miért nem akartad elmondani! – emelte fel a hangját, és belecsapott a falba. – Azonnal el kellett volna mondanod! Együtt élünk, DaeHyun! – akadt ki teljesen. – Az ilyeneket nem lehet titkolni! Nem hogy előttem – rázta a fejét idegesen –, senki előtt!

 – YoungJae… – nézett könyörögve társára, aki azonban kerülte a fiú tekintetét, sőt még el is fordult.

 – Nem – mondta immár jóval halkabban, és kiment, ezzel síri csendet hagyva a helységben. Azonban ez se tartott sokáig, mivel az énekes szeméből kibuggyantak az első könnycseppek és halkan szipogni kezdett. JongUp pedig csak állt és nem tudta, mit csináljon. Percekig a fiú hátát nézte, majd kifelé menet végigsimított azon testrészén és magára hagyta a szenvedő tagot.

 – A rohadt életbe! – vágta a padlóhoz öklét az énekes, miközben tovább folytak a könnyei. Mindent megbánt. Hogy nem azonnal mondta el szerelmének, mi baja. Hogy hazudott. – Soha nem bocsájt meg – suttogta maga elé, majd erővel letörölte a könnyeit, felpattant, és lerohant. Útközben elszáguldott a táncos mellett, aki döbbenten szólt utána, ő azonban ügyet sem vetve rá tette zsebre a telefonját, majd felhúzta a cipőjét és a kabátját. Mire JongUp leért már hűlt helyét találta a fiúnak.

 – Hova mehetett? – kérdezte csak úgy magától, majd megkereste az egyetlen tagot, aki a dormban tartózkodott.

 – YoungJae – kopogott be az ajtón, majd bekukkantott. A fiú a falnál gubbasztott, arcát térdébe temetve. A táncos halkan odament, és leült mellé.

 – Hogy lehet ilyen hülye? – nyögte ki, mikor megérezte maga mellett a fiatalabbat.

 – Nem tudom, hyung – rázta meg szomorúan a fejét.

 – Miért nem képes figyelni?! – markolta meg a haját, majd még percekig szenvedett, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és azonnal JongUpra nézett. – Hol van?

 – Elment – mondta előre félve a választól.

 – Hogy mi?! – pattant fel, és felvette a széken lévő pulóvert, a telefonját, majd kifelé indult. – Hova ment?

 – Nem tudom – nézett rá keservesen a továbbra is ugyanabban a pózban ülő fiú.

 – Ezt nem hiszem el…! – hallotta az énekes szitkozódását, majd hogy kétszer csapódik a bejárati ajtó.

 – Miért vagyok ilyen tehetetlen? – kérdezte magától a táncos, és kivánszorgott az ajtón.

YoungJae amint kilépett a biztonságot adó épületből, majdnem elvágódott, mert olyan erősen csapta meg a szél. Mindene lebegett, ezért erősen össze kellett húznia a kabátját, majd a szeme elé tette egyik kezét, hogy lásson is valamit.

– DaeHyun! – kiáltotta az utcán, azonban válasz nem érkezett rá.

Miért is érkezne, hisz' már rég elment… Olyan hülye vagyok! – csapta magát fejbe, majd megérzéseire hagyatkozva elindult balra. Általában mindig a balt választja.

Hogy lehettem ilyen bolond? Nem kellett volna úgy leordítanom, amikor beteg. Jézusom, akkora egy dög vagyok! – tépte a haját idegesen.

Vagy tíz perc sétálás után elérkezett a parkhoz és csak reménykedni tudott, hogy megtalálja ott a fiút. Mindenhova kapkodta a fejét, és szomorúan sóhajtva fordult megint balra, hacsak meg nem hall egy tüsszentést. Azonnal a hang irányába fordult, ahol meglátta a keresett személyt egy padon összekuporodva.

– DaeHyun! – rohant oda társához, aki döbbenten kapta fel a fejét az ismerős hangra.

– YoungJae – suttogta rekedten, majd tüsszentett egyet.

– Te idióta! – szidta le azonnal a fiút, majd felállította, és magához szorította. Arcát a nyakába fúrta, amit nem védett semmi, emiatt pedig jéghideg volt az a gyönyörű bőre. – Annyira hülye vagy! – motyogta. – Minek kellett kirohannod ilyen hidegben?! Most még jobban beteg leszel! – tolta el magától, majd kezét megfogva húzni kezdte hazafele.

– Én… – kezdte DaeHyun, de megint nem tudta folytatni, mert képtelen volt eldönteni, hogy most mégis mit kéne mondania. Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntött: – Sajnálom – suttogta meggyötörten, lehajtott fejjel. Erre barátja megállt, szembe fordult vele, és két keze közé fogta arcát.

– DaeHyunnie – kezdte halkan –, kérlek, ne most kezdd el. Majd ha hazaértünk. – Látta, hogy már szólásra nyitná a száját, de gyorsan közbevágott. – Kérlek – nézett mélyen a szemébe, mire amaz becsukta a száját, és bólintva egyet, engedelmesen követni kezdte kedvesét.

DaeHyun tudta, hogy iszonyúan megbántotta a fiút, ám ő mégis eljött megkeresni őt. Annyira csodálta, hogy már sírni támadt kedve, amiatt hogy ő ilyen szánalmas és egyfolytában csak feltartja szerelmét. Mikor beértek az ajtón az idősebb megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és reszketve karolta át magát. YoungJae ahogy meglátta a mozdulatot azonnal ráparancsolt a fiúra, hogy menjen a fürdőszobába. Erre ijedten bólintott egyet, és felszaladt a fürdőbe. Levette a felesleges ruhadarabokat, majd amikor alsójához nyúlt volna, kinyílt az ajtó. Ijedten húzta vissza a ruhát, de amikor megpillantotta szerelmét, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Na, mi az? – kérdezte mosolyogva, és becsukva maga mögött az ajtót, odasétált a fiú elé. Lassan végigfuttatta szemével a testét, hogy nincs e semmi sebe, majd oldalra döntve fejét, ránézett. – Fürödni készülsz, ugye? – Bólintott. – Csatlakozhatok?

– Öhm, persze – válaszolt kissé döbbenten, aztán egy darabig figyelte, ahogy társáról fokozatosan lekerülnek a ruhadarabok, mire észbe kapva ő is lekapta magáról az utolsó ruhát, és beállt a zuhany alá. Nem értette, hogy mi ez a hirtelen változás barátja részéről, hisz eddig dühös volt rá, most meg… kedves, mint általában.

Zene

Kellemes érzéssel töltötte el, amint megérezte a forró vizet átfagyott testén, majd megborzongott, amikor YoungJae végigsimított a hátán. DaeHyun megfordult a karjaiban, majd a szemébe nézett.

– Sajnálom – kezdte –, annyira sajnálom, hogy nem mondtam el. Kérlek, bocsáss meg! – Csillogott a szeme a könnyektől és nagyon kevés kellett, hogy ténylegesen sírni kezdjen.

– DaeHyun – fogta meg két kezével az említett arcát, aki pislogva figyelte. – Megbocsájtok, mert szeretlek, és nem tudok haragban lenni veled, mivel az nekem is fáj. De kérlek, sőt könyörgöm neked, hogy soha ne forduljon elő többet ilyen. Bármi bajod van, azonnal mondd el, mert ez nem játék – rázta a fejét. – És holnap, elmegyünk az orvoshoz. Együtt. Jó? – tagolta lassan, hogy biztosan megértse a másik, miközben folyamatosan a szemébe nézett.

– Jó – bólintott. – És köszönöm, annyira köszönöm – suttogta szaggatottan, mert nem bírta tovább visszatartani a sírást, és az első könnycseppek már le is folytak az arcán. YoungJae észre se vette volna, hogy sír, ha nem szólal meg. Döbbenetében enyhén eltátotta a száját, majd végigsimított kedvese arcélén.

– Most miért sírsz? – kérdezte kedvesen.

– Mert hálás vagyok. Kimondhatatlanul hálás, hogy megbocsájtottál… és mert szeretlek. – Annyira lágyan ejtette ki az utolsó szót, hogy a másiknak akaratlanul is kitágultak a szemei. Nem először mondta ezt a fiú, de most mégis meglepődött. Annyi érzelem volt ebben az egyetlen, halk szóban, hogy könnyek gyűltek a szemébe.

– És te miért sírsz? – kérdezte végre mosolyogva DaeHyun.

– Mi? – kérdezte a fiú döbbenten. – Én nem sírok – rázta meg a fejét, majd szeméhez nyúlt, és meg kellett állapodnia az igazságról. – Nem is vettem észre… – suttogta maga elé, amire Dae rekedten felnevetett, majd az arcához nyúlt.

YoungJae-nek a tüdejében rekedt a levegő a lágy érintésre. Nem is emlékezett már rá, hogy az énekes, mikor bánt vele ilyen törődően. Már nem érdekelte, hogy látja a könnyáztatta arcát, csak sírni akart. Szerelme vállán. DaeHyun, amint megpillantotta a könnycseppeket, magához húzta és a fiatalabbik immár ténylegesen sírhatott.

– Annyira szeretlek – szipogta a barna hajú. – Nem bírom nélküled. Kérlek, maradj mindig mellettem! – nézett a szemébe, miközben könyörgött – dadogva a sírástól.

– Én is szeretlek – súgta szájára, de nem válaszolt az utolsó kérésére, mert nem tudott. Nem akart hazudni, mert volt egy olyan érzése, hogy nem fog tudni örökké mellette maradni. Akármennyire is szeretett volna…

~.~.~

DaeHyun egy széken ült az orvossal szemben. Az ajkai remegtek az elfojtott sírástól, ami azért volt, mert már tudta, milyen sors vár rá.

– Bárcsak hamarabb jöttél volna kivizsgálásra. Ha hamarabb foglalkozol az állapotoddal… Ha…

– Elég! – csattant fel az énekes, és felállt a székről. – Ez már a múlt! Megtörtént és nem tudunk ellene tenni! Próbálja beadagolni nekem, hogy ne féljek. De én nem a haláltól félek, hanem hogy mit fog erre reagálni a szerelmem, érti?! – kérdezi hisztérikusan, miközben már a haját tépi. – Jézusom, ezt nem bírja majd feldolgozni… – suttogja maga elé, majd lerogy a székre. – Kérem, segítsen, hogyan mondjam el neki – könyörög a fiú remegő ajkakkal. Már nem bírja elviselni a terhet.

– Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Ezt el kell mondanod neki. Semmi kertelés, azonnal az igazat kell mondanod – rázta a fejét szomorúan. – Hazamehetsz, mert már nincs sok hátra, de amint csak egy kicsit is rosszabbul leszel és lázad lesz, azonnal be kell jönnöd. És onnantól már nincs visszaút…

YoungJae, amint megpillantotta az éppen kilépő fiút, rögtön odaszaladt hozzá, és kérdésekkel bombázta.

– Na, mi volt? Mit mondtak? Ugye minden rendben lesz? Még… – folytatta volna, ha meg nem látja kedvese arckifejezését. Azonnal észrevette, hogy baj van. És nem is kicsi. – Mi történt? – kérdezte immár halkabban.

– Menjünk ki – suttogta az énekes, amit meg is tettek.

– YoungJae… – fordult felé, de még nem nézett a szemébe. Egyszerűen nem ment. Nem akarta látni, hogy milyen fejet vág. – Én… – De muszáj volt. Azonban a mondat beléfagyott.

– Igen? – biztatta.

– Én… – De nem tudta rá venni magát, hogy kiejtse azt a bizonyos szót, majd lássa a barna hajú kifejezését.

– Mondd már.

– Beteg vagyok – nyögte ki, mire Jae megforgatta a szemeit.

– Igen, ezt eddig is tudtuk. De azt mondd el, hogy mi a bajod.

– Tüdőembóliám van – mondta.

– És már meg is van, hogy milyen kezeléseid lesznek, hogy minél hamarabb meggyógyulj, igaz? Mostanában biztos, hogy nem léphetsz majd fel, sőt még gya… – Nem tudta befejezni a mondatát, mert DaeHyun szavai miatt még a levegő is megfagyott körülötte.

– Már nem tudnak meggyógyítani. Túl késő. Soha többé nem mehetek veletek turnézni. Sőt, sehova – Az arcát már könnyek borították, amikor a soha szót kiejtette.

– DaeHyun – suttogta rekedten, miközben nézte, ahogy az említett a földre borulva zokogni kezd. Annyira fájt ezt látnia és a mondatok. Olyan súlyuk volt, amit nem lehet elfogadni. Miközben ő is elkezdett térdre esni, végig kedvese szavai forogtak a fejébe.

DaeHyun haldoklik. Már nincs sok hátra az életéből. Nem tudják meggyógyítani. Soha többé nem áll közönség elé. Soha… Sehova… Túl késő… Nem! Ez nem lehet a valóság, biztos csak egy álom. Egy szörnyű rémálom! Azonban akárhogy bizonygatta magának, rá kellett jönnie, hogy ez a szörnyű valóság. Nem tudta megakadályozni, ami be fog következni. Így csak annyit tehetett, hogy gyengéden felhúzta szerelmét a hideg földről, majd ajkaira tapadt. Mindketten sírtak. Sőt, zokogtak.

Zene

 – Menjünk haza – suttogta rekedten YoungJae, amikor elváltak egymástól, majd DaeHyunt magával húzva indultak a dorm felé. Mindketten szipogtak és fáztak, mert a könnycseppek ráfagytak az arcukra. Az út alatt egyetlen szót sem váltottak, csupán kezüket kulcsolták össze, így tudatva, hogy itt vannak egymásnak. DaeHyun soha nem érezte ilyen ramatyul magát. Életében nem sírt még így. Ilyen keservesen. Szerelme karjaiban.

Amint beléptek az ajtón megpillantották a tagokat, amint a kanapén nevetve filmet néznek. YongGuk figyelt fel elsőnek a belépőkre és már épp mosolyogva kiáltott volna oda nekik, amikor észrevette társai arcát. Szomorúság. Szenvedés. Fájdalom. Ezeket az érzéseket tudta leolvasni róluk.

 – Mi történt? – pattant fel azonnal a vezető, és aggódva a fiúk elé lépett.

 – Voltunk az orvosnál – mondta a fiatalabb és a másikra nézett. A fiú azonban még mindig nem volt elfogadható állapotban. Úgy nézett ki, mint aki tényleg végleg összetört. A gyönyörű sötét szemei mérhetetlen szomorúságot és fájdalmat sugározták. YoungJae pedig nem tudta eldönteni, hogy a fájdalom mit jelképez.

 – És mit mondott? – kérdezte JongUp, mert időközben a többiek is odajöttek.

 – Beteg…

 – De mi a baja? – kérdezte sürgetően HimChan.

 – Haldoklom – szólalt meg az énekes, mire a tagok döbbenten kapták felé a fejüket. A fiú hangja rekedt és mély volt. A hirtelen beállt csöndbe visszhangzott az az egyetlen, súlyos szó.

 – Hogy mi? – adott először hangot gondolatainak a csapat legfiatalabb tagja.

 – Tüdőembóliám van – emelte fel DaeHyun a fejét és akkor meglátták az arcát, amit könnyek nyomai borítottak. – És már nem tudnak meggyógyítani. Nem tudják, mennyi időm van hátra, de a maximum az egy hónap – mosolyodott el keserűen, mire társai kikerekedett szemekkel figyelték.

 – Ugye ezt nem mondod komolyan? – kérdezte akadozva a táncos.

 – De – mosolygott továbbra is keserűen. Már nem érdekelte, hogy a fiúk látják sírni. Annyira szorította a torkát az a bizonyos gombóc, hogy kénytelen volt útnak ereszteni a könnyeit, amik megállíthatatlanul folytak végig arcán.

 – De… – kereste a szavakat HimChan. – Hogyan és mikor?

 – Nem tudom, pár napja. Így utólag már értem, hogy a próbákon és a fellépéseken nem a kimerültségtől fájt a mellkasom, hanem a betegség miatt – kezdett beszélni a fiú. – Talán, ha hamarabb foglalkozom vele, akkor nem történne most ez. Talán élhetnék tovább… amíg még több díjat nyerünk. Lenne időm elmondani YoungJae-nek – fordult az említett felé –, hogy mennyire, de mennyire szeretlek – simította arcához jobb kezét, mire amaz készségesen bújt a meleg tenyérbe. – És hogy elszeretnélek venni… – suttogta, azonban a beállt csendben mindenki hallotta, de a szóban forgón kívül senki nem akart megszólalni.

 – Komolyan mondod? – kapta szája elé a kezét a fiatalabb, miközben szemei megteltek könnyel.

 – Ezt akartam – mosolyodott el –, de már nem tehetem meg.

 – De megteheted! – ellenkezett azonnal a fiú. – Még itt vagy, hozzád mehetek és boldogan élhetünk.

 – Nem – szakította félbe határozottan –, nem élhetünk boldogan. Én szenvedek és te is szenvednél. Nem sokára pedig meghalok, te pedig egyedül maradsz. Nem akarom ezt. Inkább hagyom ezt és élem tovább a kapcsolatunkat, de nem akarom, hogy neked még az a gyűrű is mindig rám emlékeztessen, érted? – nyúlt az álla alá kedvesen mosolyogva, annak ellenére is, hogy fájtak a szavai.

 – Nem érdekel! – csattant fel a fiatalabb, mire mindenki meglepődött. Ritkán hallották YoungJae-t kiabálni. Sőt, mondhatni, hogy sose. – Én veled akarom leélni az életem! Örökké! Még akkor is, ha nem vagy velem. Nekem az a gyűrű sokat jelentene, hidd el – suttogta keservesen. – Kérlek… – suttogta eltorzult hangon. – Csak ennyit tegyél meg. Szeretlek és ez sosem fog változni – mondta nehezen a sírástól. – Könyörgöm DaeHyun, csak ezt az utolsó hónapot éljük boldogan – fogta meg társa remegő kezét.

A fiú ugyanúgy szerette volna azt, amit YoungJae, csak félt. Iszonyatosan félt, hogy barátja mit reagálná rá. Amikor azonban az utolsó mondatokat ejtette ki, már nem bírta türtőztetni magát. Egész lényében remegni kezdett, amikor pedig a fiú megfogta kezét, hangos sírás tört fel belőle. Ezt látva mindenki odalépett hozzá, és ha csak egy aprócska érintésre futotta is, de támogatták valahogy. Kedvese pedig szorosan ölelve tartotta, mert már képtelen volt állva maradni.

 – Annyira szeretlek – suttogta nyakába.

 – Én is – válaszolt ugyanúgy.

Másnap reggel YoungJae már úgy ment ki a szobájukból, hogy egy jegygyűrű díszítette vékony ujját. Szökdelve haladt végéig a lakásban, majd vidáman lehuppant a többi tag mellé.

 – Mi ez a jókedv h-? – kezdte Zelo, de akkor megcsillant az ékszeren a fény, amit azonnal észrevettek társai.

 – Az csak nem…? – kérdezte vigyorogva HimChan, és odapattanva a fiúhoz, a gyűrűt kezdte nézegetni. – Jaj, de szép~! – olvadozott. – Igazán megérdemled DaeHyunnie-t – nézett a szemébe mosolyogva.

 – Na, mi van itt? – jött be a helységbe az emlegetett, aki most meglepő módon vidám volt. Semmi jele nem mutatkozott rajta a tegnapi érzéseinek. Mintha kicserélték volna.

 – Épp rólad és a kedvesedről van szó – kacsintott a vezető.

 – Jó téma – vigyorodott el, és befészkelte magát szerelme és JongUp közé. Egy gyors puszit nyomott annak arcára, majd mosolyogva hallgatta barátait.

Boldog volt. Végre újra vidám volt mindenki, együtt nevettek és csináltak mindent. Hiányzott már ez az összetartás. A napok mindig nevetéssel voltak tele, szinte észre sem vették az idő múlását. De mint minden jónak, egyszer ennek is vége kell, hogy legyen.

Három hét múlva DaeHyun annyira rosszul lett, hogy reggel nem bírt felkelni az ágyából sem. Mindenki ideges lett, amikor YoungJae közölte a többiekkel, hogy az énekesnek felment a láza és egyfolytában köhög. A vezető azonnal felhívta a menedzsert, aki pedig a mentősöket és pár perc múlva már a kórház felé tartott a kis csapat. Útközben az énekes egyre erősebben kezdett köhögni. A ruháját már beborította felköpött vér.

A fiút azonnal bevitték valahova, ahonnan csak hosszabb idő után jöttek ki. Először az egyik orvos, aki odasétált a tagokhoz, majd a fiút is kitolták, és egy szobába vitték.

 – Sajnálom, de – kezdte az orvos –, már tényleg nincs sok ideje. Bármelyik pillanatban meghalhat. Bemehetnek hozzá, de kérem, ne fárasszák még jobban le – mondta, majd otthagyta a csapatot. A fiúk gyorsan a szoba felé vették az irányt, amiben az énekesük feküdt nem valami jó állapotban. Gépek vették körül, infúziót kötöttek belé...

 – DaeHyun! – szaladt oda azonnal YoungJae, és megfogva a kezét nézett rá.

 – YoungJae… – mosolyodott el fáradtan a fiú, majd a többieket magához intette. – Sajnálom, de azt hiszem, mindjárt itt hagylak titeket. Én… nagyon boldog voltam ezalatt a pár év alatt, amíg együtt voltunk. Olyan sok mindenen mentünk keresztül. Annyira szeretnék még veletek maradni – mondta rekedten. – Bárcsak… hamarabb találkoztunk volna! – mosolyodott el, miközben könnyei utat törtek maguknak. Azonban társai már rég megtették ezt a cselekedetet, és immár mindegyikük könnyes arccal nézett az ágyban fekvőre, aki az utolsó szavait mondta el. Senki nem tudhatta, mikor hagyja itt őket végleg, de kihasználták az időt, arra hogy társuk mindent elmondjon, amit szeretett volna. – Csupán annyit kérek így utoljára, hogy mindig emlékezzetek rám – mosolyodott el fájdalmasan, ugyanis újabb köhögő roham következett.

A fiúk megijedtek, hogy ez lesz az utolsó alkalmuk beszélni hallani az énekesüket, ezért gyorsan rávágták a választ.

 – Soha nem fogunk elfelejteni – mondták mindannyian újabb könnycseppekkel együtt.

 – Ne sírjatok, még itt vagyok – nevetett fel rekedten, mire a többiek is elmosolyodtak.

 – Beszélhetnék négyszemközt YoungJae-vel? – pillantott társaira a fiú, mire ők csak bólintva kifelé indultak. – Szeretlek titeket – szólt utánuk még mielőtt elhagyták volna a szobát. Mindannyian visszafordultak, és mosolyogva válaszoltak.

 – Mi is szeretünk téged DaeHyun. – Azzal becsukták az ajtót, ezzel kínos csöndet hagyva a szobában maradt két tagra.

 – Jae.

 – Hyunnie – szólaltak meg egyszerre, amire enyhén elmosolyodtak.

 – Kezdd te – mondta az idősebbik.

 – Nem, te! – ellenkezett társa.

 – Rendben... – sóhajtotta a fiú, majd szemébe nézve közelebb húzta magához, hogy mellé üljön. – Jae – kezdte újból –, ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?

 – Persze – bólintott azonnal, majd lehajolva szerelméhez egy csókba vonta.

Nem volt benne szenvedély, csupán érzelmek. A közös érzéseik. Mindketten tudták, hogy ez az utolsó csókjuk, emiatt pedig kihasználtak, hogy túlfűtsék érzelmekkel ezt az aprócska és rövid érintkezést.

 – Akkor most folytatom a beszédet – mosolyodott el a fekvő, miután elváltak egymástól.

 – Amikor először megláttalak, nagyot dobbant a szívem. Azt hiszem, első látásra szerelmes lettem beléd. Soha nem hittem ezelőtt ebben, de aztán jöttél te. Hihetetlenül örültem, amikor veled kerültem egy bandába. Esténként mindig abban reménykedtem, hogy egyszer te is úgy fogsz érezni, ahogy én. Aztán végül így is lett – nevetett fel. – Hihetetlenül boldog vagyok, a szerelmed lehettem.

 – Mindig az leszel, DaeHyun. Mindig… – vágott közbe a fiatalabb halkan.

 – Ne szólj közbe, Jae – vigyorodott el kedvesen, és magához vonta kedvesét egy szoros ölelésre. – Mindig szeretni foglak. Örökké és még tovább. Annyira szeretlek, hogy arra nincsenek szavak! Könyörgöm neked is; sose felejts el! Ha csak egy picit, de olykor emlékezz rám, mint az egykori… férjedre.

 – Istenem, Hyunnie – kapta szája elé kezét, miközben sírt. – Ne mondj ilyeneket! Én soha, de soha nem foglak elfelejteni! Örökké emlékezni és szeretni foglak!

 – Köszönöm – mosolyodott el a fiú. – Reméltem is, hogy ezt mondod – vigyorodott el, mire a másik is felnevetett könnyeivel küszködve ugyan. – Kérlek, azért próbálj meg újból szerelmes lenni. Ne élj egyedül örökre. Emlékezz rám, mint egykori férjedre, de ne-

Nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb köhögő roham tört rá, azonban most a gépek fülsüketítően sípolni kezdtek, mire YoungJae rémülten szorította meg kedvese kezét, aki a köhögés közben is őt nézte, és próbált valamit mondani, de sehogy sem sikerült. Egy pillanat múlva kivágódott az ajtó, és a fiatal énekest arrébb tolva kezdtek ügyködni a fiúnál és a gépeknél. A csapat többi tagja is befutott, és ijedten kérdezgették, mi történik, amikor meghallották csapattársuk hangját.

 – Mi történik? – kérdezte dadogva YoungJae.

 – Feladja – válaszolt az egyik orvos.

 – Mit?

 – A harcot a tüdeje ellen.

 – De...!

 – Gyorsan lassul a szíve, el fogjuk veszíteni! – kiabáltak közbe, miközben a gépek egyre halkabban csipogtak.

 – Nem, az nem lehet! – rázta kétségbeesetten a fejét. – Nem veszíthetjük el! Még nem! – kezdett el sírni, miközben közelebb férkőzött szerelméhez, aki még a félig lecsukott szemein keresztül is őt figyelte. – Nem hagyhatsz itt, DaeHyun! Még nem fejezted be a beszédet! Még egy csomó befejezetlen ügyed van

 – Szeretlek – suttogta rettentő halkan az énekes. Annyira halk volt, hogy alig tudta kivenni a hangokat, lényegében csak a szájáról olvasta, amit mondott.

 – Én is! Én is szeretlek! – válaszolt azonnal, miközben megfogta a kezét.

DaeHyun elmosolyodott és lehetséges, hogy még mondani akart volna valamit, mert ajkai szétnyíltak, azonban többé nem szólalt meg. A gépek egyöntetű sípolása és a fiú félig nyitott szemei immár véglegesen biztosították az embereket arról, hogy a gyönyörű hangú énekes többé nem mozdul meg.

 – Elment – mondta valaki, mire YoungJae-nél eltört a mécses és hangosan zokogva térdre esett.

 – Nem, nem és nem! – hörögte zokogva a fiú a padlót csapkodva. – Nem halhatott meg! Nem…

 – YoungJae – lépett oda hozzá HimChan, és gyengéden megfogta karjait, hogy ne tegyen még jobban kárt magában. – Elég lesz… Ne magadat bántsd…

 – Nem hagyhatott itt! – zokogta hangosan. – Én… ezt nem tudom elfogadni. Még nem kellett volna meghalnia. Nem, nem és nem… – folytatta tovább, azonban hangja már halkult. Nem szólalt meg, csak sírt. Még akkor is sírt, amikor már kifogytak a könnyei. Nem látszódtak a könnycseppek, de ő tovább szenvedett. Annyira fájt a tudat, hogy elvesztette a szerelmét, hogy nem lehetett szavakba ölteni.

vivi1223:

Ez... nem jutok szohoz se., ez annyira jaj a szivem ez nagxon szomoru volt es jaj ez uhhh megerintett es tenyleg jaj.. 
Korai volt meg elmennie Daehyunnak.. ez a szerelem. Ennek tovabb kellett volna tartania olyan szep volt es osszeillettek es annyira jaj a vege de szomoru. 
Az egesz olyannyira hogy ahhj nagxon. ;; nagxon tetszrtt, koszonom hogx olvashattam es remelem.fogok tudni meg toled ilyeneket :)

Válasz:

Jaj, köszönöm. <3 Akkor ezek szerint sikerült átadnom az érzéseket, ennek örülök. :)
Én örülök, hogy olvastad! Biztos, olvashatsz majd még hasonlót, mert nem ez az első, hogy ilyesmi műfajban írok és hát bevallom, szeretek is ilyet írni. :D
Köszönöm még egyszer! <3