Szeress!

Sziasztok! :3 Barátnőmnek írtam névnapjára (két nappal később ugyan, de... xD) egy OS-t és megengedte, hogy publikáljam, ezért remélem nektek is fog tetszeni, mert én kifejezetten büszke vagyok erre a röpke 2106 szavas ficire, amit csupán egy nap alatt írtam meg. :3

Szereplők: barátnőm (OC), ChanYeol, BaekHyun (EXO), G-Dragon
Műfaj: romantikus, dráma
Figyelmeztetések: egy iszonyatosan aprócska yaoi moment részletezés nélkül, aki nem szereti az is nyugodtan elolvashatja :)

Szerencsés véletlennek mondhatnám azt, amikor egyik éjszaka teljes erőből letarolt valaki a lámpákkal megvilágított utcán, ezáltal olyan szépen seggre esve, mintha valami kecske rúgott volna meg. Magyarul káromkodva néztem föl a magas srácra, akinek arcát az egyik oszlop árnyéka miatt nem láthattam tisztán, mégis ismerősnek tűnt.

- Ne haragudj – szabadkozott azonnal, ahogy szemébe néztem, majd hangját hallva nekem abban a pillanatban állt le a szívem és kezdett utána olyan sebességgel verni, hogy azt hittem kiugrik a torkomon. - Jól vagy? – Ezúttal már kezét nyújtva próbált felsegíteni, amit szótlanul és még mindig döbbenten elfogadtam.

- Chanyeol… – nyökögtem teljes önkívületben, ahogy végre szóhoz jutottam és nem akartam elhinni, hogy Park Chanyeol teljes életnagyságban áll előttem, minimum tizenöt centi magasság különbséggel tőlem.

- Jól vagy, EXO-L? – nézett szívbemarkolóan édesen a szemembe, én pedig úgy éreztem menten elsírom magam. Szám elé kapva kezem könnyeztem be, majd hevesen bólogatni kezdtem, hogy azért mégse higgye azt, hogy megőrültem.

- Hazakísérlek – jelentette ki hirtelen, mire én döbbenten kezdtem ellenkezni, mert azért mégiscsak egy idol is akármennyire is imponáló ez, mégsem teheti ezt. Mekkora port kavarná már az interneten, ha véletlenül észrevennének?

- Megsérültél, miattam. Sötét van és te egy szép, fiatal, ráadásul külföldi lány vagy. Bármit tehetnek veled ilyenkor. Ne ellenkezz – mondta egyszerűen, kifogást nem fogadva el, én pedig döbbenten bólintva indultam el hazafele, de még csak két lépést sem tettem ő visszarántott a csuklómnál fogva. – Vérzel – fordította úgy a karom, hogy lássam, amint könyökömnél felszakadt a bőr.

- Nem vészes, csak menjünk – fordultam meg újból, hogy elinduljak, ám ezúttal Chanyeol nem hogy csak velem tartott, de még meg is fogta a kezemet. A szívem eszeveszett tempóba kezdett ma már sokadszor és egyszerűen nem mertem ránézni, mert zavarba jöttem csupán az érintésétől. Istenem, miért kell szeretnem egy idolt? Csak beleélem magam.

- Megadod a számod? – kérdezte halkan, amikor már percek óta csönd volt köztünk.

- Mi? – tátottam el a számat, mint valami idióta, mert hát valljuk be, erre aztán nem számítottam. Hogy Chan elkérje a telefonom? Na nem, ez biztos csak egy újabb álomszerű képzelgés, mint múltkor, amikor a Sparban találkoztam Jiminie-vel.

- Szeretnélek megismerni és ez egyelőre csak telefonon keresztül lehetséges – válaszolt ésszerűen.

- Miért akarsz megismerni? Hisz’ még a nevemet sem tudod – mosolyogtam rá és egy pillanatra muszáj volt ránéznem, mert hát valljuk be, az egyik kedvenc biasom itt áll mellettem, a kezemet fogva, én meg teljesen lefagyva sétálgatok vele, mint valami kutya. Végül is, mindketten szeretjük a kutyákat, úgyhogy én szívesen leszek a kutyája.

- Akkor ideje elmondanod – kacsintott rám, mire nekem tényleg kihagyott egy dobbanásnyit a szívem. Előbb-utóbb szívritmuszavarom lesz, esküszöm.

- Kriszti – szólaltam meg, de belegondoltam, hogy talán nehezebb kiejteni ezt neki, így gyorsan korrigáltam magam. – Inkább Kris, az könnyebb – mosolyogtam úgy, mint Sunggyu. Kis hörcsög~

- Egy újabb Kris, hm.

- Itt vagyunk – álltam meg hirtelen a lakás előtt szembefordulva a fiúval, ezúttal kihúzva kezemet az övéből, hogy elővegyem telefonomat. – Megadom a számom, ha te is.

- Persze – nevetett fel úgy, amitől én elfolytam, majd farzsebéből előkapva telefonját kezdtük el diktálni egymásnak a számunk magamban visítozva, amiért megkaptam Chanyeolie telefonszámát.

- Akkor… szia – motyogtam magam elé, mert ötletem sem volt, mégis mit kéne mondanom. Valószínűleg észrevette Chan a tétovázásom, mert mielőtt megmozdultam volna, ő mosolyogva fogta meg újból a karom, majd zsebéből előhúzva egy sebtapaszt tett a horzsolásomra, amire én… hát, szerelmesen pislogtam fel rá. Ő viszont csak mosolyogva borzolt bele a hajamba, majd elköszönve indult el valamerre.

Felmenve a lakásomba, amint becsukódott mögöttem az ajtó, én úgy kezdtem el visítva szaladgálni a nappaliban, mint valami kismalac. Természetesen ennek meg is lett a hatása, ugyanis pillanatokon belül dörömbölt az ajtómon a szomszéd néni, hogy azonnal fogjam be, különben kihívja a rendőrséget. Jó gyerek lévén csupán a párnámba visítottam tovább, fetrengve az ágyon, amiért ennyire szerencsés lehetek, hogy pont egy ilyen híres idollal találkozok, aki ráadásul még meg is fogta a kezemet.

Csupán pár perc telhetett el, amikor meghallottam a KakaoTalk értesítését, én pedig mit sem sejtve, húztam el a képernyőn az ujjam, hogy meglessem, mit írt valamelyik barátnőm, ám kellemesen csalódtam, ahogy megpillantottam Chan nevét. Dermedten néztem a képernyőt, és nem tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak, annyira meglepett, hogy ilyen hamar üzenetet is küldött nekem. Ennyire nem érdeklődhet irántam csupán pár perc találkozás után. Lehetetlen.

Végül erőt gyűjtve néztem meg üzenetét, amiben még aranyos smiley-kat is használt, én pedig olyan boldogan mosolyogtam, mint amikor megtudtam, hogy eljöhetek Dél-Koreába. Soha nem hittem, hogy tényleg megtörténhet egyszer, amint Channie-vel fogok beszélgetni mindenféle semmiségről, amik számomra mégis hihetetlen nagy jelentőséggel bírtak.

***

Egy hét telt el úgy, hogy minden nap írtunk egymásnak, végül pedig újból találkoztunk egymással egy este, amikor már sötétedett, így nem kellett attól tartanunk, hogy felfigyelnek ránk. Valami olyan parkban találkoztunk, amit elvileg nagyon kevesen ismernek, mert rajtunk kívül talán két ember ha volt még ott. Chan amint meglátott mosolyogva integetett nekem, aztán mikor eléértem olyan hirtelen rántott magához egy szoros ölelésre, hogy beletelt egy időbe, mire felfogtam, hogy mit csinálunk. Boldogan mosolyogva fúrtam mellkasába arcom, szorosan átkarolva nyakát. Abban a pillanatban nem érzékeltem rajtunk kívül semmit a világból, csupán Yeol erős testét körülöttem.

- Nem gondoltam, hogy megölelsz – szólaltam meg végül enyhén elhúzódva tőle, mert ő nem akart elengedni. Ő viszont csak sejtelmesen elmosolyodott és kézen fogva indult el valamerre. – Hova megyünk? – kérdeztem felnézve rá.

- Egyelőre csak sétálni – kacsintott rám, aztán mindenféléről kezdett beszélni, úgy, mint ahogy Kakao-n is szokott és ez megmosolyogtatott. Borzasztóan jó érzéssel töltött el az, hogy ennyire kényelmesen érzi magát velem és nem rejti el az igazi énjét, hanem egyfolytában vigyorog, ahogy mindig, ha a színpadon áll.

- Szeretsz? – kérdezte hirtelen, azonban nem nézett rám, a kavicsos utat figyelte, amit csupán két lámpa világított meg. Besötétedett. A mondatára viszont akkor éppen köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy megszólalni. Ennyire nyíltan rákérdezni… Baszki, persze, hogy szeretem, de mégis mi a szart válaszol, ha ezt elmondom?!

- Igen – bólintottam határozottan előrenézve –, szeretlek. – Éppen, hogy kimondtam a következő pillanatban már az oszlopra kenődve találtam magamat Channie pedig közvetlen az arcomba hajolva nézett hol a szemembe, hol pedig a számra, amit kénytelen voltam megnyalni, mert úgy éreztem, mintha napok óta semmi folyadékot nem ittam volna.

- Mit… Mit csinálsz? – kérdeztem teljesen összezavarodva, biztos, hogy elpirulva. Annyira lehetetlenül közel volt hozzám az, akit évek óta szerettem, most mégsem mertem megmozdulni egyrészt a szívem miatt, ami megint csak úgy dobogott, mint amikor rémálmom van, másrészt a ténytől, hogy csupán két centi választ el minket egymástól. És ez idegesített. Miért nem mozdul? Miért nem válaszol?

- Megrontalak – válaszolt még mélyebb hangon, mint ahogyan szokott, majd már csak arra figyeltem, ahogy Yeolie ajkai szinte marták az enyémet. Oké, talán nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire durva, de azt kell hogy mondjam; ez még jobban bejön, mintha csupán megcsókolt volna, hiszen pillanatokon belül már a nyelvét is érezhettem, ami miatt kénytelen voltam felsóhajtani, ő pedig elégedetten vigyorgott bele a csókba kezével egyre merészebb helyek után kutatva. És én hagytam neki. Aznap éjjel mindenemet odaadtam neki.

***

Hetek teltek el, úgy hogy továbbra is találkozgattunk egymással és én teljesen belészerettem. Sokszor mondtam ki azt a bizonyos szót, amit ő egyetlenegyszer sem. Zavart, hihetetlenül zavart… én mégis vakon bíztam benne, pedig valahol a szívem mélyén tudtam, hogy nem kéne ennyire szeretnem, hisz az ügynökség ezt biztosan nem nézné jó szemmel. Tudtam, mégsem érdekelt. Csak vele akartam lenni és ugrani, ha ő szólított. Elégedett voltam, minden értelemben és emiatt nem érdekelt, hogy nem mondta ki azt a szót.

Aznap egy munka miatt valami híresebb hotelbe kellett mennem, ahol kaptam is egy szobát, aztán amikor Chan felhívott, akkor tudtam meg, hogy ők is ott vannak csak egy másik emeleten. Ugyan azt mondta, hogy ne most menjek oda, én mégis majd’ kiugrottam a bőréből, hogy ennyire közel „lakunk” most egymáshoz és emiatt csupán egy órát bírtam ki anélkül, hogy ne lássam a fiút. Végig vigyorogva indultam el a szobája felé olyan halkan, amennyire csak tudtam, mert azért nem akartam, hogy meglásson mondjuk a menedzserük. Az ajtó elé lépve mélyen beszívtam a levegőt, aztán viszonylag halkan kinyitottam, azonban abban a pillanatban, ahogy az ágyra tévedt a szemem, lefagyott a vigyorom és szerintem össze is tört a szívem.

Tátogva próbáltam levegőhöz jutni, hogy feldolgozzam a látványt, ugyanis Chanyeol és Baekhyun éppenséggel annyira elmerültek egymásban, hogy nem is vettek észre azonnal, csak mikor hátamat az ajtónak vetve próbáltam menekülni a szobából. Erre persze mindketten azonnal felém kapták a fejüket és mindketten ugyanolyan döbbenten és egyben rémültem néztek rám.

- Kris, ez… – próbált magyarázkodni az a személy, akire pár perce még az életemet is rábíztam volna.

- Hagyjuk, oké? – néztem rá egy pillanatra, de aztán beharapott ajakkal fordultam el tőle, mert egyszerűen undorodtam a látványtól, ami elém tárult. Imádtam Baekie-t, tényleg szerettem őt is, de ezt egyszerűen nem tudtam elfogadni. Hogy pont ők verjenek át így… – Az elejétől nem jelentettem számodra semmit, ugye? Csak egy játék voltam, aki csak a szükségleteidért kellett, közben meg itt volt neked Baekhyun, akivel ugyanezt tetted, csak talán ő van annyira szerencsés, hogy szereted is, igaz? – néztem rájuk lesajnálóan, mégis szomorúan mosolyogva, hiszen végig sejtettem, hogy ennek egyszer vége lesz, csupán nem hittem, hogy így.

- Kris… – szólalt meg immár Baek is és felülve próbált kiszállni az ágyból, csakhogy én nem voltam a testére kíváncsi.

- Szép estét – grimaszoltam utoljára, aztán becsapva magam mögött az ajtót indultam olyan gyorsan vissza a szobámba, ahogy csak tudtam, de azért még hallottam, ahogy mindkét fiú káromkodik egy szépet.

Összeszorított fogakkal rohantam le a lépcsőkön, mert még a lifthez sem volt kedvem, ugyanis mennyi az esélye annak, hogy nincs benne senki? Semennyi, én pedig nem akartam találkozni senkivel. Borzasztóan fájt a mellkasom, úgy éreztem, hogy beleroppanok a szorító érzésbe, könnyeim pedig akaratom ellenére kezdtek el ömleni megállíthatatlanul. Baszki, kibaszottul szerettem ezt az idiótát. Sietve fordultam be az emeletre, ahol a szobám van, de természetesen újból teljes erőből ütköztem ezúttal én bele valakinek a mellkasába.

- Sajnálom – nyögtem ki nagy nehezen hangtalan zokogásom közepette, fel sem nézve, hogy ki az a szerencsétlen, akinek neki mentem, csak gyorsan kikerülve folytattam utamat, amikor visszarántott az illető, ezúttal újból felsőtestének csapódva. Ajkamba harapva néztem fel a férfire és akkor, egy pillanatra a szívem és a zokogásom is elállt, aztán minden erő kiszállt a lábamból és felsírva csúsztam le a földre, úgy hogy Ő még mindig fogta a kezemet.

- Kérlek, mondd, hogy csak képzelődöm…! – néztem fel rá könnyáztatta arccal, kapkodva a levegőt a zokogás miatt. – Könyörgöm, Jiyongie… - suttogtam rekedten, figyelve ahogyan térdeire ereszkedve hajol le hozzám, hogy letörölve könnyeimet kapjon a kezébe olyan könnyedén, mintha csak egy rongybaba lennék.

- Melyik a te szobád? – kérdezte halkan, mire én engedelmesen mutattam az ajtó felé és nem törődve semmivel bújtam a szinte fehér hajú nyakába, átáztatva könnyeimmel bőrét és a fekete pólóját is. A kulcsomat elvéve nyitotta ki az ajtót, majd szó nélkül ült le velem az ágyamra, én pedig abban a pillanatban kezdtem el még jobban zokogni, ahogy éreztem erős karjai szorítását a hátamon. Úgy ölelt, mint Channie soha. Úgy, mint aki soha nem akar elengedni, a szívem pedig pont ezért az érzéstől kezdett újabb hihetetlen ritmusba.

- Miért nem mész el? Miért nem hagysz magamra, mint más? – néztem fel aggodalomtól tükröződő íriszeibe, amitől ajkamba kellett harapnom, hogy ne sírjak megint fel, mert életemben nem láttam még hasonlóan szép szempárt.

- Végre megkaptalak, most már soha többé nem engedlek el – mosolygott rám, arcomat simogatva, aztán egy csókot lehelt a homlokomra és innen tudtam, hogy neki nem csak a testem kell. Chan azonnal megcsókolt, Jiyongie pedig olyan gyengéden bánik velem, mint Yeol soha.

- Nem is ismersz – suttogtam rekedten, mégis belül boldogan mosolyogva, bármi is lesz a válasza, tudom, hogy nem fog megbántani.

- Édesem, hetek óta figyellek – csípte meg kedveskedve az arcom, mire kénytelen voltam halkan felnevetni, annyira aranyos volt a viselkedése. – Amikor leszálltál a repülőről, már azóta ismerlek, csak nem személyesen – fordított úgy magához, hogy szemből üljek az ölébe és valamiért egyáltalán nem éreztem azt, hogy többet akarna holmi ücsörgésnél és ez borzasztóan tetszett. Konkrétan fájt már a szívem attól a szeretettől, amit egészen eddig elnyomtam magamban, hogy Chan legyen az első számomra, amikor ez egy hatalmas hiba volt. Boldogan nevettem fel könnyekkel együtt. Amikor azt hittem, hogy Yeol előtt még nem szerettem úgy senkit, akkor tévedtem. Soha nem szerettem úgy senkit, mint Jiyongie-t. Lehunyt szemekkel, mosolyogva öleltem át a nyakát olyan szorosan, hogy ne fájjon neki, mégis érezze, hogy tetszik, amit mond.

- Kérlek, szeress! – motyogtam elszorult torokkal nyakába, pólójába markolva.

- Szeretlek és szeretni is foglak – puszilt bele nyakamba egy aprócska pillanatra, én pedig teljes nyugalommal dőltem hirtelen előre, úgy hogy hátraessünk a puha takaróra.

- Annyira köszönöm – adtam egy puszit szájára, majd mellkasára hajtva fejem helyezkedtem kényelembe, hogy elnyomjon az álom egy tökéletes pasival az oldalamon.