Metró

Sziasztok! :3 Ezúttal egy másik nagyon jó barátnőmnek írtam névnapjára ezt a rövid OS-t, bár valljuk be, hogy négy napot késtem vele, de hát, remélhetőleg azért tetszik neki. :D

Szereplők: Park MinHyuk (Rocky - ASTRO) + Hana (OS, barátnőm)
Műfaj: fluff
Figyelmeztetések: –

Minden azzal kezdődött, hogy utolsó évben új diák jött az osztályunkba. Azt hittem, egy újabb borzalmas iskolakezdő nap lesz, de hamar eldőlt, hogy az egész életem fordulatot vett. Vidáman chateltem a barátnőimmel a metrón ülve, a suliba menet, amikor beállt elém egy srác és teljesen eltakarta a kilátást. Pontosabban azért volt rálátásom a testére, csak máshova nem. Lassan emeltem fel fejemet, hogy megnézhessem az arcát is, és abban a pillanatban elakadt a lélegzetem, a szívem pedig sokkal gyorsabb ütemet véve fel kezdett dobogni. Soha nem láttam még hozzá hasonló fiút, pedig azért vegyük figyelembe, hogy szinte semmit nem tudtam jobban látni a ruhái miatt belőle. Bár tény, hogy a feszes nadrágja miatt igencsak szembetűnő volt nemcsak az izmos combjai, hanem… hát, mindene. Nagyot nyelve fordítottam vissza a tekintetem a telefonomra, amin egyfolytában jöttek az üzenetek. Sóhajtva kezdtem visszatekerni a beszélgetést, majd eltéve a készüléket álltam fel, hogy leszállhassak. És ekkor vettem észre, hogy a srác immár mellettem állva várt, hogy kinyíljanak az ajtók. Összeráncoltam a szemöldököm, mert nem emlékeztem, hogy egy ilyen fiú járna a suliba és teljesen biztos voltam benne, hogy nem gólya volt. Idegesen megráztam a fejem, hogy próbáljam kiölni a hülye gondolataimat, amikor csak simán meg is kérdezhetném tőle. Persze a metró pont ezt a pillanatot választotta egy nagyobb fékezésre, én pedig természetesen ráléptem a mellettem lévő lábára és kis híján rá is zuhantam.

-  Bocsánat – álltam vissza normálisan, ezáltal pedig a karok –, amik megmentettek az eséstől – is lecsúsztak rólam.

- Ugyan – mosolygott rám szemtelenül édesen a fiú, én pedig elolvadtam. Komolyan, olyan szemei voltak, amikkel úgy tudott mosolyogni, hogy leállította az agyam. Pislogva tértem észhez, amint az emberek lökdösni kezdtek, hogy kijuthassanak a meleg járműből, viszont addigra a srác már nem volt mellettem. Sőt, nem is láttam sehol. Szomorúan sóhajtva nyugtáztam, hogy elszalasztottam az esélyemet ennél a fiúnál is, így csupán előre nézve indultam meg a suli fele, ami újabb meglepetéseket okozott, pedig azért nem először voltam már ott.

A szemeim hatalmasra kerekedtek, ahogy a tanári asztal mellett álló metrós srácot néztem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Olyan hihetetlennek tűnt, mégis valóságos volt. A fiú körbejáratta mindenkin a tekintetét, mikor pedig hozzám ért egyszerűen elmosolyodott ugyanazzal a halálian édes kifejezésével. Pislogva próbáltam felfogni a szavak súlyát, amiket kiejtett a száján, de szörnyen nehéz volt pontosan azért, amiket mondott.

- Park Minhyuk vagyok, és azért vagyok most itt, mert költöztünk. Remélem, jól megleszünk – vigyorodott el újból, a tanár pedig egyenesen az előttem lévő padhoz küldte, elvégre amúgy is volt ott egy szabad hely. Nagyot nyelve próbáltam az osztályfőnökre pontosítani, de akaratlanul is mindig Minhyukra terelődött a figyelmem, ugyanis egyfolytában fészkelődött, konkrétan ott mutogatta nekem azokat a tökéletes combjait és a fenekét. Tuti, sportol valamit, nem nézhetne ki így különben.

Óra végén aztán újból kaptam egy kisebb sokkot, mert Minhyuk úgy gondolta, hogy márpedig ő most velem fog beszélgetni.

- Metrós lány, elárulod a nevedet? – vigyorodott el megint olyan édesen, amitől a torkomba szökött a szívem és csupán azután tudtam megszólalni, hogy nyeltem egy párat, ezzel visszatartva a nyöszörgést, ami egyfolytában ki akart szökni a számon mindössze a látványtól. Olyan volt, mint valami félisten. Teljesen elvarázsolt.

- Hana.

- Szóval, Hana, mivel szerintem nagyjából ugyanarra lakunk –, ha már elég régóta jöttünk reggel együtt a suliba, csak te nem vetted észre… – húzta fel a durva szemöldökét, mire majdnem felröhögtem, olyan nevetséges volt ilyen arckifejezéssel. – Mehetnénk együtt haza, mit szólsz? Vagy akár előtte még be is ülhetnénk valahova.

- Mi? – nyögtem ki az első szót, ami eszembe jutott, hiszen valljuk be, nem mindennap mond ilyet az embernek egy ilyen helyes fiú, aki tulajdonképpen randira hívott most. Nem akartam elhinni. Nem is ismertem még, mégis legszívesebben azonnal a nyakába ugrottam volna, vagy egyszerűen csak elkezdtem volna sírni hitetlenségemben, pedig ő nem egy idol volt tudomásom szerint. Aztán ki tudja, lehet, az szeretne lenni, most meg még csak gyakorol. Viszont, amikor Minhyuk felnevetett –, inkább kinevetett –, akkor magamhoz tértem.

- Nos?

- Hát, végül is, mehetünk együtt – mondtam félrenézve, mert valamiért nem bírtam akkor ránézni, nem akartam látni a kifejezését, mert nem tudtam, mit látnék rajta.

- Szuper! – csapta össze a tenyerét vidáman, mire nekem is muszáj volt elmosolyodnom, így visszafordítva rá tekintetem. – Akkor hamarosan mehetünk is.

Az órák hamar elteltek, hiszen tulajdonképpen semmit nem csináltunk, csupán az évet beszéltük meg úgy nagyban felvázolva, ami miatt már most ideges lettem, hiszen ebben az évben kell érettségiznünk, ráadásul szalagavató, meg minden egyéb fontos dolog is várt ránk még az évben, erre Minhyuk már csak a jelenlétével megnehezíti az életem egyik legfontosabb évét. A fiúval együtt sétáltunk ki az iskolából, úgy akár a legjobb barátok. A fiúnak iszonyat édes volt minden egyes mozdulata és mondata. Komolyan, egyfolytában csak mosolyogni tudtam, mintha… mintha valami elcsépelt filmbe kerültem volna, ahol élt ez az első látásra szerelem dolog. Soha nem történt velem még hasonló, pontosan ezért sem tudtam, mit is higgyek most, mégis… Minhyuk úgy tűnt nagyon is tudja, mi a teendő, mert boldogan hívott meg egy italra, aztán továbbra is vidáman folytattuk utunkat a metróhoz.

- Nos? Merre is laksz pontosan? – kérdezte a fiú, mikor már a járműben préselődtünk neki az ajtónak. Pontosabban csak én, mert Minhyuk előttem állva kapaszkodott a kapaszkodóba, azonban nem sokáig, mert a metró szokásához híven egy éles kanyart vett be, ő pedig konkrétan rám dőlt, mindössze a karjaival tudta megtámasztani magát a fejem mellet. Ez volt az a pont, amikor a szívem újfent a torkomba ugrott, ugyanis Minhyuk arca olyan közel volt, mint még talán soha senkié. Milliméterek választottak el minket egymás arcától, a saját számon éreztem, ahogy kifújja a levegőt és tisztán láttam, hogy ő is a szememet nézte. Nem tudtam, mit tegyek. Nem mertem mozdulni, még csak ellökni sem mertem, hiszen ha úgy vesszük ez egy hatalmas alkalom volt a kezdeményezéshez, simán megtehettem volna az első lépést, utána már csak rajta állna a dolog… Végül a fiú mozdult; elmosolyodva hajolt hátrébb tőlem, azonban egyik karját levezette a derekamhoz, az út további részében egyszerűen ott tartva ujjait, kismilliószor megsimítva bőrömet, ami kilátszódott a felső alól. A másik karját azonban nem vette el a fejem mellől, így könnyedén hajolt vissza ezúttal fülemhez, hogy aztán úgy suttoghasson bele, amitől a gerincemen borzongás futott végig. – Nem válaszoltál.

- Én… – dadogtam, mert akkor egyszerűen képtelen voltam normálisan beszélni. Mintha elszívta volna az erőmet. Végül valahogy kinyögtem a választ, mire Minhyuk egész egyszerűen olyan széles vigyorra húzta a száját, ami miatt nekem is mosolyognom kellet, pedig még koránt sem sejtettem, hogy ő miért teszi ezt.

- Én egy utcával arrébb. – Ahogy kiejtette ajkain a mondatot, úgy tátottam el a számat hitetlenségemben. Valami csoda lenne? Nem tudtam másra gondolni. A fiú aranyosan felnevetve nyúlt állam alá, hogy becsukja a számat. – Na, gyere, leszállunk – villantott rám egy újabb szívdöglesztő mosolyt, miközben megfogva a kezem kezdett kihúzni a zsúfolt szerelvényből. Megszólalni már csak azért sem tudtam, mert teljesen el voltam foglalva azzal, hogy a kezünket néztem, amik most egymáséban pihentek. Minhyuk még akkor sem engedett el, mikor már a mozgólépcsőn állva tartottunk a felszín felé. – Szeretsz itt lakni? – kérdezte hirtelen, az előttem álló lépcsőn állva, így még magasabb volt nálam.

- Ühüm, mivel nem egy olyan helyen van, ahol naponta több ezren fordulnak meg. Nyugodt, emiatt nem is kell aggódnom azért, mert a szomszéd utcában buliznak az emberek – válaszoltam, miközben kiléptünk a friss levegőre, ami viszont sokkal hűvösebb volt, mint a metróban, így fél kézzel kénytelen voltam összehúzni magamon a vékony kabátot.

- Fázol? – kérdezte a fiú megszorítva a kezemet, minek hatására forróság száguldott végig a testemben és hirtelen melegebbnek éreztem a környezetet.

- Egy kicsit – motyogtam halkan, a következő pillanatban pedig már Minhyuk izmos karjai közt találtam magam. A levegőt visszatartva szemeztem a fiú fekete dzsekijével, közben érezve, ahogy kezei derekamra vándorolnak, míg az enyémek remegve nyomódtak a fiú kemény mellkasának.

- Tudod – szólalt meg, hangjával kizökkentve gondolkozásomból –, a tánc felmelegít. Nincs kedved táncolni? – tolt el hirtelen magától, kezével újból enyémet fogva kezdett húzni a park felé. Nem válaszoltam neki, mert nagyon úgy tűnt, bármit is mondanék, ő akkor is táncolni akarna. Halványan elmosolyodva tartottam a tempóját, majd mikor elengedte a kezemet, elindítva egy zenét kezdett azonnal táncolni, nekem pedig ma már sokadszorra állt el a lélegzetem és már megint Minhyuktól. Ahogy mozgott az valami hihetetlen volt; különösen, ahogy a fekete feszülős nadrág kihangsúlyozta a combjait, ráadásként levette magáról a fehér inget a dzsekivel együtt, ami alatt egy fekete ujjatlan volt, így most már a karján lévő izmokat is tisztán láthattam a tánc közben. Komolyan, olyan jól táncolt, úgy mozgott, mint valami… isten, vagy nem is tudom, de egyszerűen elképesztő volt. Nem tudtam szavakba önteni, csupán tátott szájjal lestem a fiú minden egyes rezdülését. Amikor pedig befejezte, arcán egy fél mosollyal nyomta ki a zenét, karját kinyújtva biztatott arra, hogy fogjam meg kezét. Én pedig miért is mondtam volna nemet neki? Halvány mosollyal fogadtam el kezét, a következő pillanatban pedig már a fiú mellkasának préselve találtam magam, ahogy rögtön magához rántott. Meglepetten pislogva emeltem arcára tekintetem, ő pedig egy biztató mosollyal vette ujjai közé állam, azonban nem ment tovább. Gyorsabban vert a szívem, a levegőt is sűrűbben vettem és nem akartam itt megállni. Akartam őt, a hajába túrni, miközben csókolózunk. Nem tartottam magamat egy visszafogott embernek, így gondolkozás nélkül hajoltam ajkaira, ő pedig pontosan abban a pillanatban csókolt is vissza olyan szenvedéllyel, amit már rég tapasztaltam. Boldogan valósíthattam meg álmom; az ujjaim között érezhettem a dús és selymes, barna tincseket. A világ forgott körülöttem, a szívem a torkomban dobogott és a szám már zsibbadt az érzéstől. Pár órája ismertük egymást, sőt tulajdonképpen semmit nem tudtunk a másikról, mégis úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna Minhyukot. Mindketten vigyorogva, és levegő után kapkodva váltunk el egymástól, de a fiú semmiképpen sem akart elereszteni, én pedig cseppet sem bántam. Talán mindent a metrónak köszönhetek, hogy végre újra teljesnek érzem a szívemet.

- Táncoljunk együtt.

Érdemes megnézni a videót, ahogy Rocky táncolt, ha még valaki nem látta volna – ez szolgált alapul.