2. rész
- Jó reggelt! –
kiáltotta Youngjae, miközben fel-le ugrált. Daehyun megdörzsölte a szemeit,
fáradtnak tűnt.
- Oh, nem aludtál
jól? – kérdezte Youngjae aggódva. Daehyun elfordult.
- Fáj – motyogta.
Youngjae mosolya eltűnt, odasietett Daehyun ágyához.
- Tudok valamit,
ami sokat segíthet – mondta magabiztosan. Daehyun felnézett.
- Igen?
Youngjae
bólintott.
- Amikor fájt
valamim, az anyukám mindig vett nekem fagylaltot – mondta. Vanília fagyit –
mondta vidáman. Daehyun elnézett.
- Fagylalt? –
Youngjae megfogta Daehyun karját.
- A doktor nem
fogja megengedni… – suttogta. Youngjae hezitált, de utána elmosolyodott.
- Ez rendben lesz
– mondta. – Egy perc múlva vissza jövök, oké?
Odafutott az
ajtóhoz, de aztán megállt. – Melyik a kedvenc fajtád? – kérdezte.
Daehyun nem
válaszolt, csak lenézett. Annyira gyengének és törékenynek tűnt, ahogy egyedül
ült. A haja a szemébe hullott.
- Az utolsó
alkalom, mikor fagylaltot ettem, három éves koromban volt, amikor még
egészséges voltam – suttogta.
Youngjae szemei
kitágultak. Látta, ahogy egy könnycsepp Daehyun kezére csöppen.
- Nem emlékszem.
Youngjae
összeszorította a száját és visszatartotta a könnyeit, erősnek akart tűnni
Daehyun előtt.
- Én szeretem a
vaníliát… – motyogta. – Hozok neked és te kipróbálod, oké? – Daehyun óvatosan
bólintott. Youngjae becsukta az ajtót és a nővérek szobájához sietett. Az
anyukája éppen teát ivott a többi nővérrel együtt, szünet volt. Youngjae
felmászott a kanapéra.
- Anya, kaphatok
fagylaltot? – kérdezte. Az anyukája felnevetett.
- Drágám, tél van!
Miért akarsz fagylaltot, túl hideg van… Igyál inkább teát. Tessék, ez zöld tea
– mondta a nő és odanyújtott neki egy csésze teát. Youngjae megrázta a fejét.
- Daehyunnak
szereték vinni, évek óta nem evett! Nem emlékszik még a kedvenc fajtájára sem –
motyogta. – Az anyukája megsimogatta a haját, majd elmosolyodott.
- Annyira kedves
vagy, édesem. Veszek egyet, itt csak vanília és csokoládé van. Vanília jó lesz,
ugye? De Daehyun csak egy kicsit kóstolhatja meg, oké? Ne adj neki túl sokat! –
mondta a nő szigorúan. Youngjae bólintott és megígérte. A nő felkelt.
- Add oda a teát,
az jobb neki – mondta. Youngjae újból bólintott, aztán lekísérte őt az
alagsorban a kávézóba, ahol vettek egy kis vanília fagyit.
- Tessék – mondta
az anyukája.
- Köszönöm, anya –
mondta Youngjae fényesen mosolyogva. Csaknem szaladt az emeletre Daehyunhoz.
- Anya azt mondta,
hogy egy kicsit egyél csak belőle. De a tea teljes mértékben a tiéd – mondta
Youngjae és letette a csészét az ágy melletti asztalra. Daehyun vékonyka ujjai
kinyúltak a teáért.
- Óvatosan, forró!
– kiáltotta Youngjae, de már túl késő volt. Daehyun összerezzent a fájdalomtól,
majd lenézett a megégetett ujjaira.
Youngjae megfogta
az ujjait.
- Oké, oké. Minden
rendben – suttogta, majd lágyan ráfújt az ujjaira. Daehyun halkan felkuncogott.
Youngjae meglepetten nézett fel rá.
- Ezt csinálhatnád
gyakrabban – mondta. Daehyun pislogott.
- Mit? – Youngjae
elvigyorodott. – A nevetést. Aranyosan nézel ki, amikor nevetsz – mondta.
Daehyun elpirult.
- Aranyosnak? –
kérdezte zavartan. Youngjae bólintott. Daehyun hirtelen zavarban érezte magát
és gyorsan visszahúzta a kezét. Youngjae még mindig mosolygott.
- Szeretnéd most
kipróbálni a fagyit? – kérdezte tőle és megmutatta a tölcsérben lévő vanília
fagyit. Daehyun bólintott, anélkül, hogy Youngjae-re nézett volna. Youngjae
megfogta a tölcsért, amíg Daehyun előredőlt.
- Hé, ne harapd!
Az fájni fog a fogaidnak – mondta Youngjae nevetve. Daehyun motyogott valamit
az orra alatt, amit Youngjae nem hallott, aztán egy kis adag fehér krém
eltakarta a nyelvét, majd el is tűnt a szájában. Nem mondott semmit, csupán
visszafeküdt.
- Nem ízlik? –
kérdezte Youngjae, miközben próbált nem csalódottnak tűnni. Daehyun pislogott.
- Ízlik, de nem az
igazi az íze… – mormogta. Megragadta a csésze teát, ezúttal sokkal óvatosabban,
és belekortyolt.
- Zöld tea… –
mondta.
- Igen, ez zöld
tea – erősítette meg Youngjae.
Aztán hirtelen
megváltozott Daehyun kifejezése. Olyan volt, mintha látta volna a napfelkeltét.
Úgy mosolygott, mint ahogy még soha.
- Ez az! Ez a
kedvenc ízem – mondta boldogan. – Most már emlékszem.
Youngjae felállt.
- Tényleg? Ez
remek! Következő alkalommal hozok neked zöld tea ízűt! – ígérte. Daehyun
felnézett.
- Fogsz? –
Youngjae bólintott.
- Ígérem – mondta.
Daehyun Youngjae szemeibe nézett, majd félénken elmosolyodott.
- Köszönöm,
Youngjae – mondta halkan. Youngjae rámosolygott.
***
Youngjae ledobta a
dzsekijét. A sikítás velőt rázóan hatolt át az éjszaka csendjében.
Két hét telt el, mióta
Daehyun és ő találkoztak, de máris jó barátokká váltak. Daehyun egyedül hozzá
beszélt és ez különlegessé tette Youngjae-t. Két naponta szokta meglátogatni,
de mostanában már minden egyes nap elment hozzá.
Ma egy műsort
néztek, amin sokat nevettek, de Youngjae-nek hamar el kellett mennie, hogy
megcsinálja a háziját a suliba.
Úgyhogy titkon
boldog volt, amiért az anyukája a kórházban hagyott valami fontosat és este
vissza kellett érte menni.
És természetesen ő
is ment vele.
Az anyukája
lélekszakadva rohant végig a folyóson. Egy orvos csatlakozott hozzá, és együtt
rohantak tovább a 220-as szobához.
Youngjae lefagyva
állt a folyóson és a fájdalmas sikolyok ezer darabra törték a szívét. Nem bírta
elviselni Daehyun fájdalommal és félelemmel teli sikolyait.
Az ő kilenc évével
még csak egy gyerek volt, de tudta, hogy Daehyunnak már csak egy éve van hátra,
ha nem kevesebb és az idő csak úgy szaladt.
Nem értette, hogy
Daehyunnak miért kéne meghalnia, miért kellene őt elvenni tőle. Voltak barátai
a suliban, de egyikük sem volt olyan, mint Daehyun és annak ellenére, hogy ő
volt az, akit a legrövidebb ideje ismert, ő volt a legfontosabb barátja.
Úgyhogy vett egy
mély levegőt, és belépett a szobába.
- Youngjae, menj
ki innen! – kiáltotta az anyja. Folyamatosan a Daehyun mellett lévő monitort
figyelte. Daehyun abbahagyta a sikítást, de sírt és hangosan zokogott,
vonaglott az orvos kezei alatt.
De Youngjae nem
ment el, odalépett Daehyun ágyához és megfogta az egyik reszkető kezét.
- Daehyun, én vagyok
az, Youngjae. Már itt vagyok, soha nem foglak elhagyni, megígérem. Kérlek, ne
sírj többé. Hozok neked egy csomó zöld teás fagyit holnap – mondta halkan.
Daehyun nehezen lélegzett.
A zokogása
abbamaradt, de továbbra is vonaglott. Az orvos mérgesen nézett Youngjae-re.
- Fiú, menj ki
innen – mondta.
- Ne, várjon. Ő
hallgat rá. Nézze, kezd lenyugodni! – mondta Youngjae anyukája izgatottan.
Youngjae közelebb ment Daehyunhoz, annyira közel hajolt hozzá, hogy az ajkai
már a fülét érintették.
- Én vagyok az,
Youngjae. Nem foglak elhagyni. Minden rendben, biztonságban vagy – suttogta.
Daehyun kifújta a levegőt és kezdett lenyugodni. Az orvos eltátotta a száját, hihetetlenül
hülyén nézett ki a meglepett kifejezésével.
- Ki tudod nyitni
a szemeidet? Akkor láthatsz engem, csakis rám kell nézned, oké? – mondta Youngjae
és a legeslegelőször, megérintette Daehyun fejét. Csupán lágyan végigsimított
az arcán, amiről úgy tűnt, végre megértette Daehyun, hogy Youngjae tényleg ott
van.
A fiú szemei
megrándultak, majd lassan kinyitotta őket. Youngjae – suttogta. A hangja rekedt
volt és a szemei pirosak.
- Igen… igen. Itt
vagyok – válaszolta Youngjae. Daehyun feje nekidőlt Youngja vállának, ahogy újból
elkezdett sírni.
- Arról álmodtam… Féltem…
– suttogta és a hangja elcsuklott az utolsó szónál.
Youngjae szorosan
átölelte kezeivel Daehyun remegő testét.
- Nem akarok
meghalni, még nem – suttogta olyan halkan, hogy csak Youngjae hallhatta.
Youngjae megfeszült.
Érezte a saját szemeiben gyűlni a könnyeket.
- Anya azt mondta,
hogy a menny egy jó hely… van fagyijuk – mondta, miközben a könnyek
végigfolytak az arcán. Érezte, ahogy Daehyun meleg lehelete a nyakának csapódik.
- Van nekik…? –
motyogta.
- Van zöld tea ízűjük
is – egészítette ki Youngjae és próbált mosolyogni, de elbukott.
Szerencsére
Daehyun nem láthatta, mivel az arca Daehyun vállába volt fúrva. Daehyun sokáig
nem szólalt meg, úgyhogy azt hitték, hogy elaludt, de amikor Youngjae anyukája óvatosan
visszahúzta őt és lefektette az ágyába, újból kinyitotta a száját.
Nagyon, nagyon
halk suttogás volt, de Youngjae hallotta.
- De nincs nekik
Youngjae-jük.
Youngjae lenézett
rá és elmosolyodott a könnyei között.
***
- Ők gyerekek! De
úgy kell viselkedniük, mint a felnőtteknek és szembesülniük kell a halállal!
Youngjae furcsán beszél, mióta találkozott azzal a fiúval! Mi ütött beléd,
amikor úgy gondoltad, hogy bemutatod őket egymásnak? Egy nap az a gyerek meg
fog halni és elmondom én neked, hogy az a nap iszonyatosan közel van. És aztán
mi lesz? Tudod, hogy fog Youngjae szenvedni utána? Gondoltál erre akár egy
másodpercig is?
Tisztán hallotta
az apja szavait, annak ellenére is, hogy a szobája és a nappali ajtaja zárva
voltak. Dühös volt.
- Ne kiabálj! Fel
fogod ébreszteni! Gondoltam rá minden egyes másodpercben, oké? De azt is látom,
hogy mennyire szükségük van egymásra, Youngjae az egyetlen ember ezen az egész bolygón,
akivel Daehyun hajlandó beszélni. És én nem tudom, mi az, de Daehyun tud
valamit adni Youngjae-nek, ami boldoggá teszi őt. Egy nap majd szembesül a
halállal, mindannyian fogunk és ezen nem tudunk változtatni! Nem számít a kor,
ez mindig kegyetlen lesz! – mondta az anyja hevesen.
- Nem számít a kor?
Mégis mi bajod van neked? Hagyod, hogy egy kilenc éves fiú végignézze, ahogy a
barátja meghal? Észnél vagy, mégis mit gondolsz? – kérdezte. Youngjae hallotta
az anyukáját sírni, és lehunyta a szemeit. A fejére húzta a takaróját. Utálta,
amikor a szülei veszekedtek.
Minden
rendben van, anya. Minden rendben. Apa rosszul gondolja. Hálás
vagyok neked, amiért bemutattad nekem Daehyunt. Fejezd be a sírást, anyu.
A saját könnyei
estek a párnára.
- Daehyun, nem
hagylak meghalni. Ne félj – suttogta a sötétségbe.
Daehyun nem halt
meg. A napok hetekké váltak, majd hónapokká, de ő még mindig élt.
Youngjae minden
nap meglátogatta őt, nem ment haza suli után, mert rögtön Daehyunhoz ment.
Mindig vitt egyszer egy héten neki a kedvenc fagylaltját, mert többször nem
ehetett.
Amikor Daehyunnak
rémálmai voltak ő addig könyörgött az anyukájának, amíg meg nem engedte, hogy
vele maradjon. Mert ezután is ő volt az egyetlen, aki képes volt megvigasztalni
és lenyugtatni őt.
És Youngjae az
összes zsebpénzét arra költötte, hogy vegyen Daehyunnak ajándékot a szülinapjára
és Karácsonra is.
Youngjae kiabált
és feldúlt volt, amiért semmit sem tudott Youngjae-nek cserébe adni. Youngjae
csak nevetni tudott.
- Egyetlen
kívánságom van. Tudod, mi az – mondta mindig.
- Még egy nap –
mondták szinkronban.
- Adj nekem még
egy napot, amit veled tölthetek – mondta komolyan. Összefonták az ujjaikat. A hónapok
egy évre teltek és a kívánság a még egy napról a mottójukká vált.
Youngjae valószínűleg
jobban félt attól, hogy elveszíti Daehyunt, mint Daehyun maga a saját halálától.
Természetesen
Youngjae hálás és boldog volt minden egyes nap Daehyunért, mivel már a tizedik
életévében jártak és a vizsgálatok szerint ez volt az utolsó éve.
Csodának
számított, hogy a tizedik születésnapját megélte.
Író: IchigoKeks
Eredeti rész: http://www.asianfanfics.com/story/view/312603/2/one-more-day-angst-romance-bap-daehyun-youngjae-daejae
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése